2. fejezet

Mikor reggel felkeltem, szörnyű bűntudatot éreztem, és muszáj volt átrohannom Matt szobájába.
- Sajnálom. –rontottam be, de az ágya üres volt, és semmi nyomát nem láttam annak, hogy itthon aludt volna. Általában úgy szétszór mindent, hogy lépni sem lehet. Most mi történt?
- Jackson! –sikítottam miközben rohantam le a lépcsőn.
- Mi van? –jött ki alsógatyában a bátyám anyuék volt szobájából.
- Hol van Matt?
- Miért?
- Eltűnt! Nem aludt itthon!
- Nyugi… szólt, hogy elmegy. Buliban volt vagy mit tudom én.
- Úr Isten! Legalább ezt tudhatnád!
- Mit?
- Hé! Ez egy gimis kóteros buli!
- És?
- Mi az, hogy és? Tudod, mennyi barom van ott? Ha ráhajt Avara még meg is verik! Eszednél vagy? Amióta nincsenek anyuék én megpróbáltam normális lenni. Abbahagytam a bulizást, kiszálltam a suli bandából. Nathanre is jobban figyelek. Tudod milyen fontos volt nekem ez az egész! Avaról azt hittem, hogy a legjobb… és kiderült, hogy nem! Anyuék nélkül nekünk kéne gondoskodnunk Mattről, de te nem vagy képes felfogni!
- Na, állj le! Dolgozom, érted? Két munkahelyem is van, csak hogy eltartsalak titeket!
- És ezért tisztellek is, de ez nem elég, figyelni is kéne az öcsédre érted?
- Te is csináltad ugyan ezt, mint ő! Buliztál, megállíthatatlan lázadó voltál! Még a drog incidenst is eltitkoltam a kedvedért!
- De én fel tudtam állni! Ez a legfőbb különbség köztem és Matt között! Ismerem, és nem lesz ereje megtenni! Fogd már fel!
- Jó… sajnálom!
- Mi van, ha a korházban van?
- Jaj, nyugi, tud magára vigyázni!
- Nem tud!
- Állj már le és menj el a suliba!
Inkább nem is szóltam vissza neki, csak hátat fordítottam, és felrohantam a szobámba. Gyorsan magamra húztam az első ruhát, ami a kezem ügyébe került. Felkaptam a táskám, és kirohantam a kocsimhoz. Padlógázzal hajtottam a suliba, és az első szabad helyen leparkoltam. Rohantam a csarnok felé, és remegő kézzel nyitottam be az ajtón.
- Jaj, ne! –sikítottam.
Matt a földön ült, és a kezével az orrát takarta.
- Menj innen!
- Nem! Vedd el onnan a kezed!
- Tűnj már el innen!
- Szeretlek Matt, hagyd, hogy segítsek!
- Én nem akartam balhét…
- Ne… kit haragítottál magadra?
- Hát… Ava… nem akart táncolni velem.
- Ugye nem Paul? Mond, hogy nem ő!
- Nem akartam.
- Ügyes vagy. –sóhajtottam.
- Végzős…
- Igen, tudom, ez a te nagy szerencséd. És még Jake azt mondta semmi bajod nem lesz.
- Nem is lett volna…
- Ha lenne egy csepp eszed! Ugye nem drogoztál?
- Hát… nem olyan durván…
- Állj le!
- Te is ezt tetted!
- De nem kellene az én példámat követned!
- Paulékhoz tartoztál!
- Annak már vége! Hidd el, hogy ha tehetném, visszacsinálnám az egészet!
- Nathan egy…
- Ő a haverom… és van szíve! Ami Ianen kívül szinte senkinek nem volt a bandából!
- Ava…
- Ava egy utolsó… nem éri meg miatta szétveretned magad oké?
- De hiszen…
- Ne a múltat nézd, hanem azt, ami most Ő.
- De…
- Semmi de! Annak már vége. Menj be az órára. Én is megyek.
- Nem éri meg, már késtünk.
- Suliba kell járnod, még pár késés és kicsapnak, szóval gyerünk!
- Oké, de előbb lemosom a vért az arcomról.
- Eltört az orrod?
- Nem… de nem mondanám, hogy kellemes volt.
- Azt meghiszem. Gyere.
Matt a mosdó felé ment, én pedig bementem matematikára.
- Oh… Már megint késik. Ha így fojtatja, ki kell, hogy csapjuk.
- Tudom… elnézést, többet nem fordul elő.
„Biztos az öccsénél volt” –hallottam a hátam mögött, és sóhajtottam.
- Hányszor hallottam már magától ezt a mondatot.
- Sokszor… de most leülhetnék?
- Menjen. De legközelebb nem ússza meg.
Bólintottam, és a helyemre sétáltam.
- Hol voltál? –kérdezte halkan Nathan.
- Sehol.
- Mattnél ugye?
- Máskor beszéljük meg, most nem alkalmas.
- Oké.
Alig tudtam végigülni az órát. Unalom a köbön. Ilyen nincs. Egész végig Matt miatt aggódtam. Ha ráhajtott tegnap este Avara, akkor Paul nem fogja annyiban hagyni. Újra be kellene állnom a bandába, hogy leállítsam, de akkor itt kell hagynom Nathant, és nem segíthetek neki. Matt viszont mégiscsak az öcsém. Ha Jakenek lenne egy csepp esze, akkor ez mind nem történik meg.
Eldöntöttem, ha piszkálják, újra csatlakozom. Nem engedhetem, hogy baja essen, már csak fél évet kell kibírnom velük, az nem nagy ügy. A nagy elmélyültségemből a csengő rángatott ki. Túléltem az első órát. Kirohantam az osztályból, de a folyosó még kihalt volt, azonban pár másodperc sem kellett hozzá, hogy az osztályokból kitörjenek a diákok.
- Szia. –köszönt rám Matt, de láttam rajta az ijedtséget.
- Minden rendben?
- Persze. –erőltetett mosolyt az arcára, és elsétált.
Sóhajtottam, és átszaladtam biológiára. Én voltam az egyetlen, aki az évfolyamunkból jelentkezett, de most ez nem is baj, mert a felsőbb évesekhez voltam téve. Ez azt jelentette, hogy megfigyelhetem Pault.
- Leülhetek? –állt mellém Ian.
Normális esetben nem engedtem volna meg neki, de ez most más volt. Csak Mattre tudtam gondolni.
- Ühü. –válaszoltam unottan.
- Köszi. Sajnálom a tegnap estét.
- Mi?
- Matt. Én állítottam le Pault. Ismered… megint elborult az agya. Szegény gyereket még ütötte volna… de nem engedtem neki, mégiscsak az öcséd.
- Jaj, csak ezért mi? Másnál le sem állítanád… például Nathant is hagytad had verje, én nem így ismertelek téged Ian.
- Nála is… sajnálom. De te is csak úgy eltűntél az életünkből. De mi ez a nagy védelem a miatt a Nathan miatt, ő a pasid vagy mi?
- Egy barátomat nem védhetem meg? És semmi közöd hozzá.
- Oké. Bocs…
- Mindjárt kezdődik az óra, inkább figyelj oda. –forgattam meg a szemeim. Hát ez a dolog nem úgy sült el, ahogy terveztem, nem tudok jó fej lenni, ha egyszer ennyire gyűlölöm.
Egész órán éreztem magamon a tekintetét, de nem pillantottam rá. Gépszerűen jegyzeteltem, amit a tanár mondott, és egyre inkább azon törtem a fejem, hogy segítsek Mattan.
Mikor kicsengettek, gyorsan felpattanta, hogy minél előbb kijussak innen.
- Várj. –szólt még utánam, de magam mögött hagytam, pont úgy mint ezt a szörnyű órát.
Nagy hangzavar volt a folyosón, még a saját gondolataimat sem hallottam. Nagy volt a kísértés, hogy ellógjam a nap hátra lévő részét, de nem kockáztathattam meg, hogy kicsapjanak. Olyan nyomott hangulatom volt, hogy sírni tudtam volna. Mély levegőt vettem, és besétáltam a következő órámra. Nagy nehezen azt is túléltem, majd jött a nap fénypontja. Testnevelés. Nem volt kedvem átöltözni, csak bementem a csarnokba.
- Tanárnő. –sóhajtottam.
- Igen?
- Hányingerem van, ma nem szeretnék tesizni, elnézést kérek.
- Oké, semmi baj, ülj le a padra, vagy… ez az utolsó órád?
- Igen.
- Akkor menj haza. Óvatosan vezess oké?
- Rendben köszönöm tanárnő.
- Akkor majd jövő héten találkozunk. Vigyázz magadra.
- Köszönöm, viszlát. –mondtam még a hátam mögé, és elsétáltam. Mikor kiértem az ajtón, mosolyogtam. Nem volt valami rendes dolog tőlem, de nem hal bele.
- Lógsz az óráról? –lépett elém a parkolóban Paul.
- Mit érdekel ez téged?
- Csak, nem kellene inkább benn lenned? Még kicsapnak szívem.
- Akadj le rólam.
- Inkább fennakadok az öcséden. – erre a mondatra egy pillanat alatt belém fagyott a szó. Mattet ne!
- Miért? –tettem úgy mintha semmi sem történt volna.
- Hát, rászállt Avara.
- És? Ava a csajod vagy mi?
- Nem! Nem akar engem!
- Meg tudom érteni. –suttogtam.
- Mi van?
- Semmi.
- Nem lényeg… szóval, Ava még egyszer úgyis az enyém lesz, és a te kisöcséd, nem kapja meg, és ezt meg kell tanulnia.
- Hidd el, meg fogja érteni, beszélek vele, oké?
- Nem, nem! Ez már nem így megy. Régen, amíg köztünk voltál, még oké! De így nem! Nem!
- Nyugodj le! Ezzel magadnak is ártasz, hát nem fogod fel?
- Mivel?
- Mivel ezért kicsaphatnak, fogd fel, hogy nem kell mindenkit püfölni!
- Dehogynem.
- Jézusom Paul! Kapj az agyadhoz! Ez nem tesz jót sem neked sem Mattnek, főleg nem neked!
- Van egy feltételem.
- Micsoda?
- Ha csatakozol újra, akkor nem bántom.
- Erre ment ki az egész Nathannel is, ugye?
- Aha.
- Nem…
- Búcsúzz el az öcsédtől…

1. fejezet

Fel s alá járkáltam a szobámban. Kilenc óra. Szerintem ez már igazán estének számít. Idegesen dőltem végig az ágyamon, és a mobilom kijelzőét fürkésztem.
- Gyerünk. –könyörögtem.
- Szia! –rontott be a szobámba Matt.
- Menj innen! –szóltam rá az öcsémre.
- Beszélnem kellene veled.
- Majd… holnap! Menj ki!
- De…
- Kuss! Menj innen!
Idegesen becsapta az ajtót, és hallottam dübörgő lépteit a lépcsőn. Sóhajtottam, és újra a mobilom bámultam. Nem hív! Mérgemben a földre vágtam a telefont, és e fejemre húztam a párnát. Erről ennyit! Olyan mérges voltam, hogy sírni tudtam volna. Miért nem hívott fel? Sóhajtottam, és az ajtó felé vettem az irányt, hogy Matt után rohanjak. Már épp a kilincsért nyúltam, mikor a telefonom megcsörrent.
- Jézusom! –sikítottam, és rohantam oda, ahova dobtam, és gyorsan felkaptam. A kijelzőn ez állt: „Nathan” –Mi van? –szóltam bele idegesen.
- Csak, nem lógtál ma a neten, nem tudtam, hogy mi a baj.
- Semmi! Aludnod kéne már nem?
- Mi a bajod?
- Mondtam már, hogy semmi! Szia! –és azzal letettem. Nem voltam valami kedves, de nagyon rosszul esett, hogy nem hív.
Az ágyam szélére ültem, és beletörődtem, hogy ennyi volt, megijedt.
- Audrey keresnek a vezetékesen! –kiáltott fel Matt.
A szobámban is megszólalt, gyorsan felvettem, hogy minél előbb túl legyek rajta.
- Nathan?
- Nem… én vagyok…
- Miért a vezetékesen hívtál?
- A mobilodon kellett volna?
- Igen…
- Akkor azon hívlak, egy pillanat. –hadarta, és a vonal megszakadt.
Pár perc és a telefonom megszólalt, végigdőltem az ágyamon, és felvettem.
- Szia.
- Bocs, hogy fél tízkor hívtalak, csak…
- Semmi baj. Nem is nagyon számította rád. –hazudtam.
- Oh…
- Szóval, ki vagy te?
- Audrey Figyelj, tudnod kell… megértem, de ne akard. Még ne! Azzal minden tönkremenne, hidd el!
- De… miért menne ezért tönkre?
- Mert olyan ember vagyok aki… lényegtelen.
- Legalább a neved áruld el!
- Oké… a nevem…
- Gyerünk!
- I…
- Mi?
- Nem tehetem. Ígérem, hogy hamarosan elmondom.
- Nagyon zavar, hogy nem árulod el, ez tudod milyen? Te ismersz… azt hiszem, én meg… itt fekszem, és azt sem tudom, kivel beszélek.
- Félsz tőlem?
- Persze, szerintem holnap késsel esel nekem a suliban mi?
- Jó… csak kérdeztem. –nevetett a vonal másik oldalán, és a torkom összeszűkült. Ezt a nevetést már hallottam, olyan ismerős volt.
- Ismerős a nevetésed. –suttogtam a telefonba.
- Látod? Mondtam, hogy telefonálnunk kell.
- Voltál már mellettem mikor kacagtál, igaz?
- Nem is egyszer.
- Miért nem árulod el?
- Figyelj Audrey. Így semmi értelme beszélgetnünk, ne kérdezd folyton ezt. Majd elárulom! Addig is, megismerhetsz mindenféle előítéletek nélkül. Ha tudnád, hogy ki vagyok, lehet, hogy szóba sem állnál velem!
- Legalább… azt áruld el, hogy nézel ki. –könyörögtem.
- Hát… barna hajam van… vékony vagyok. Ő… Nem tudom mi fontos még.
- A szemed.
- Hát… az nagyon világoskék.
- Magas vagy?
- Nem annyira.
- Én nagyon alacsony vagyok.
- Tudom. Na meg persze… szép.
- Én?
- Te!
- Miért kezdtél el velem beszélgetni?
- Mert akárhányszor meglátlak, alig kapok levegőt, mikor párszor beszélek veled, a szívem majd kiugrik a torkomon, mikor… a közelemben vagy, minden eltűnik. Érted?
- Ez… hülyeség. Nem is ismersz.
- Kiskorod óta ismerlek.
- Mi? Na, jó… majd még beszélünk, aludnom kellene.
- Nekem is. Majd hívlak, holnap.
- Rendben.
- És ne törd a fejed azon, hogy ki lehetek, elég, ha én tudom ki vagy oké?
- Ez nem fog menni.
- Próbáld meg!
- Oké. Szia.
- Szia… aludj jól.
- Te is. –sóhajtottam, és a vonal megszakadt.
Egész éjjel azon törtem a fejem, hogy ki lehet Ő. Elmondása alapján beugrott húsz srác. De melyik lehet Ő? Nem szabadultam a gondolattól, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.

előszó+prológus =)

Előszó!

’ Mindenki üvöltött, és sikítozott, de nem érdekelt. Csak öleltem magamhoz, ez nem lehet, így nem lehet vége… NEM! Szeretem, jobban, mint bármit a földön, ha neki vége, én sem bírom tovább.
- Szeretlek. –nyitotta szóra ajkait, de ez a hang halvány volt, és akadozott. A szívem hasadt meg.
- Pszt. Mindjárt segítenek neked, ígérem!
- Sajnálom… -suttogta még gyorsan… egy könnycseppet láttam lefolyni az arcán, ami keveredett a körülötte lévő vérrel.
- Nem… - rémültem meg.’

Prológus

Minden erőmmel azon voltam, hogy rohanjak. Segítenem kellett neki! Mikor végre odaértem a parkoló másik végébe, a testemmel eltakartam Nathant.
- Megőrültetek? –sikítottam.
- Hát úgy néz ki, hogy te őrültél meg. – vihogott Paul.
- Hát mégis miért kell verni Nathant? Mit ártott nektek?
- Nem is tudom… talán, hogy megszületett. –húzta fel a szemöldökét Ava. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem estem neki. Hamis bronzszínű arcán mosoly villant fel, és kacagni kezdett.
- Undorítóak vagytok.
- Hé! Higgadj le! Más csaj a te fajtádból hozzánk sem merne szólni! Te meg itt dirigálsz. Húzz innen a pasiddal és örülj, hogy elengedtünk! –dühöngött Paul.
- Paul! Állj le! Túlzásba viszed… menj haza és püföld inkább az öcsédet! –szólalt meg a háttérben álló Ian.
- Hé, haver! Most a csaj mellett állsz?
- Nem! De a vak is látja mekkora barom vagy! Ő valaha közénk tartozott!
- Valaha! - Paul hátat fordított nekünk, és Avat magával húzva elindult a kocsija felé.
- Sajnálom… - nézett rám Ian.
- Azt hogy nagyra tartjátok magatokat, mikor ugyan olyanok vagytok, mint mi?
- Nem tartom többre magam… és tényleg sajnálom.
- Hagyjuk!
- Viszlát…
- Szia.
Ian is elinduld a saját kocsija felé, és sóhajtva vettem szemügyre a legjobb haverom.
- Jézusom Nathan. Meg is ölhettek volna.
- Na, ne nevettess. Egész jól bírtam.
- Ja, de a végén igencsak kussoltál. Na, gyere… - húztam az autóm felé.
- Figyelj, nem kell, hogy mindig megvédj, ez nem valami fair.
- Mi nem fair? Jézusom, Nathan, bocs hogy segíteni próbálok!
- Nem azzal van nekem a bajom, hanem… hanem… a…
- Nyugodj le, nagyon jól tudom, hogy ez zavar, ismerlek! Ne akarj nekem hazudni, a legjobb haverom vagy! És féltelek! Ez olyan nagy baj? Legalább téged ne veszítselek el rendben?
- Bocs… nem akartam… sajnálom!
- Semmi baj, csak tanuld meg értékelni azt, amit kapsz, oké?
- Nem akarom, hogy magadra vedd! Amilyen bolond vagyok, folyton felhozom, pedig nem kéne ezt tennem. Sajnálom, nem akarom mindig feleveníteni, hogy…
- Fogd már be Nath! Épp azt csinálod!
- Sajnálom!

***

Otthon rohantam a számítógépemhez, és gyorsan bekapcsoltam. Amíg töltött átvettem a ruhám, valami kényelmesebbre. Mikor minden betöltött, gyorsan felléptem msn-re.
„Már vártalak” –olvastam elakadt lélegzettel az üzenetet.
„Bocs, csak akadt egy kis probléma a suliban, de már semmi baj. Siettem, esküszöm…”
„Oké, nyugi.”
„Milyen napod volt ma?”
„Nagyon jó… jobb nem is lehetett volna!”
„Miért, mi történt?”
„Hát… láttalak téged.”
„Tényleg?”
„Persze. Gyönyörű vagy.”
„Áruld el végre… mi a neved?”
„Nem!”
„Oké… akkor, szia… jó volt veled beszélni.”
„Kérlek, ne menj!”
„Akkor mond el, hogy ki vagy!”
„Miért ilyen fontos ez most?”
„Mert ez nem fair, te tudod, hogy ki vagyok, mindig is tudtad, én meg találgatok, de nem megy. Igazán elmondhatnád már, hogy ki vagy!”
„Nem lehet”
„Miért nem?”
„Figyelj… túlságosan is tetszel nekem.”
„Te jó ég… akkor most várod, hogy végre elég jó legyél nekem vagy mi? Mit akarsz még? Kedvellek, meg minden… felvettél… oké… de most már igazán itt az ideje, hogy elmond, ki vagy!”
„Nem tehetem.”
„Sajnálom, de akkor vége van, nem akarom ezt az elmebeteg hülyeséget fojtatni… szia.”
„NE! Oké… megszereztem a telefonszámod… este felhívhatlak? És itt már többé nem kell beszélnünk, na?”
„De…”
„A hangom… segít majd?”
„Beszéltem már veled valaha?”
„Nem is egyszer.”
„Akkor meg mitől félsz?”
„Hát… nem tűnt úgy mintha odáig lennél értem. Sőt ellenkezőleg.”
„Ilyen ronda vagy?”
„hmm?”
„Bocsi! Nem úgy értem, ez poén akart lenni.”
„Nem túl jó poén”
„Mondtam, hogy bocsi.”
„Igazából, nem, inkább VELEM volt bajod.”
„Ez igazán bíztató.”
„Ezt ne feszegessük. Este hívlak oké?”
„Oké.”
„Szia…”
„Akkor este…”