10.fejezet

Néha át kell gondolni a dolgokat, néha szembe kell nézni a valósággal, és néha pont ez az, amit a legkevésbé szeretnénk. Igen, néha az egész világunk felborulhat, elég egy szó, és vége a boldogságnak, elég egy pillantás, elég bármi apróság. De én nem hagyom. Semmit sem érek el azzal, ha ellököm magamtól az életet. Én csak egy átlagos lány vagyok, átlagos problémákkal, amiket felfújok, de ilyen többé nem lesz. Kihasználom mindazt, amit lehet. Ian… borzasztóan fájt, amit tett, de nem haragudhatom rá, hiszen semmi sem volt köztünk, és soha nem is lesz. Már túl vagyok az egészen.
- Audrey? –hajolt le hozzám Ithan, és megráztam a fejem.
- Bocs, egy kicsit elbambultam.
- Semmi gond.
- Hol tartottunk?
- Ott, hogy munkát akarsz vállalni.
- Ja, igen.
- De ez őrültség.
- Nem, nem az.
- Aud, nagyon fáradt leszel, nem kellene erőltetned.
- Kibírom.
- Majd dolgozok én, és segítek. Csak… ne tedd tönkre magad.
- Ithan. –mosolyogtam –Attól hogy dolgozom, nem teszem tönkre magam.
- Bocsi… csak féltelek.
- Ennyire nem kell.
- De hát akkor mégis kinek fogok az idegeire menni?
- Ja, hogy ez a célod velem?
- Miért azt hitted, hogy szeretlek?
- Reméltem.
- Jaj Audrey… olyan édes vagy, de nem szeretlek, reménytelen, téged csak idegesíteni lehet.
- Ez esetben… maradok még, had húzd az agyam.
- Ezt megbeszéltük. –kacsintott, és leült mellém.
- De most komolyan. Milyen munkát keressek?
- Öhm… nem tudom.
Az ölembe vettem Ithan laptopját, és az elmentett oldalak közt váltogattam.
- Ezek a lehetőségek?
- Igen. De… ez lényegében három munka.
- Lehetsz pincérnő.
- Ügyetlen vagyok hozzá.
- Mosogathatsz.
- Annál nincs undorítóbb dolog.
- Maradt egy.
- Gyerekekkel foglalkozzak? Én?
- Most miért ne?
- Ithan… nekem ez túl nagy falat.
- Dehogy. Válassz: mosogatás, pincérkedés, vagy gyerekek?
- Kezdjük a… nem is tudom.
- Vendéglő?
- A végén lehetek csapos. –emeltem égnek a tekintetem.
- Oda mindig vesznek fel embereket.
- Ideges vagyok. –sóhajtottam.
- Miért nem próbálod meg a gyerekeket?
- Jaj, Ithan. Nézz rám! Még magamra sem tudok figyelni!
- Bocs hogy felhoztam. –emelte fel a hangját, és megindult az ajtó felé.
- Most még is hova mész?
- Nem tudom.
- Ithan, kérlek.
- Mi az? Nem hallgatsz rám, nem veszel figyelemre, bárhogy igyekezem, neked ez nem megy.
- De…
- Semmi de.
- Ezt ne mond, ennél jobban semmi sem tud idegesíteni. Oké. Megnézem a munkát, ha ez így jó neked!
- Nem kell, hagyd félbe, pont úgy, ahogy eddig mindent félben hagytál az életedben!
Ezzel a mondattal belém fojtotta a szót. Igaza van. Mindent félbe hagyok.
- De… - szólalt meg miközben felém sétált –Ezek ellenére nagyon szeretlek.
- Hogy tudsz ilyen idegesítően kedves lenni?
- Idegesítően?
- Igen, mindent elnézel, még… még gyerek vagy.
- Épp úgy, ahogy te is. –fogta meg a kezem, és felhúzott.
- És ha igen? Ha azt mondom, igazad van?
- Nem kell mondanod, e nélkül is tudom.
- Valóban? És mi van, ha azt mondom, nincs igazad?
- Á… azt nem mered.
- Hogy mondtad?
- Úgy… -válaszolt, és nyomott egy puszit az arcom jobb oldalára –hogy… - majd a balra – Hallottad… nem?
- Fogjuk rá. –mosolyogtam, majd Ithan ajkai az enyémet súrolták, de elhúzódtam.
- Bocs… csak…
- Nem, nem. –vágtam félbe, és végre őszintén tudtam mosolyogni. Nyújtózkodtam, miközben ujjaim összefontam az övéivel, majd lehunytam a szemem. Ithan megcsókolt. Ne nem félt. Szorosan magához húzott, és egyik kezét kiszabadítva a hajamba túrt. Légszomjam támadt, és magam után rántottam az ágyra. Sikítottam magamban az örömtől. Megremegett a szám, és nevetni kezdtem.
- Hát ez… - szólalt meg akadozva.
- Te ilyet is tudsz? –nevettem tovább.
- Mi olyan vicces? –vigyorgott.
- Ez az egész. Az, hogy te… meg én.
- Bolond vagy. –jelentette ki, és újra megcsókolt. Úgy éreztem, hogy elveszek a pillanatban. Valahol… valahol ott hagytam a szívemből egy darabkát. Egy szilánkot. A pillanatnak adtam, sőt nem is adtam… kiszabta belőlem. Nos… rendben van ez így. Ithan a párnák közé húzott, és én egyre jobban szorítottam, mintha bármikor eltűnhetne. Nem ellenkezett, sőt Ő is szorított. Felvettem őrült ritmusát, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Ez… ez más volt… életemben nem csókolt így senki. Egyre többet és többet akartam, de eltűnt. Levegő után kapkodva nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Ithan is próbálta összeszedni magát. Az ajkamba haraptam, nehogy kinyissam a szám, csak megölte volna az egészet, ha megszólalok.
- Mi az? –nézett rám félénken. Megráztam a fejem és felültem, Ő is követett.
- Én…
- Psszt. –tette a kezét a számra. Félelem… igen azt hiszem félelmet láttam rajta, de nem voltam benne biztos, mert csak egy pillanat volt az egész. Lejjebb csúsztatta a kezét a derekamig, és az ölébe húzott –Nem akarok semmit sem rád erőltetni.
- Tudom.
- Rendben. –mosolygott. Vártam, hogy újra megcsókoljon, de nem tette. Csak beletúrt a hajamba, majd elnézett a fejem felett.
- Szeretek veled lenni.
- Hát még én. –kacsintott. Az arcára újra visszatértek a kisfiús jelek, és ajkaim az övéit kutatták. Végre sikerrel. Most sokkal visszafogottabb volt. De persze még ettől is úgy éreztem, hogy belehalhatnék abba, ha nem ölelném. jobb kezével az arcom simogatta, és azt hiszem elpirultam. Nem is kicsit. Mikor elhúzódott levegő után kellett kapkodnom. –Jé… - mosolygott rám.
- Mi az?
- Milyen aranyos vagy.
- Én? Miért?
- Mert az vagy, és kész. Szeretem a hatalmas szemeidet. A szád, az orrod, és azt a pírt az arcodon. Ami ugye az én hatásomra van ott?
- Oh… szóval erre ment ki. Jól van. Lehet nevetni. –mondtam zavartan, és a mellkasába temettem az arcom.
- Nem, nem azért mondom. Aranyos vagy, hogy így elpirultál tőlem.
- Bolond.
- Akárcsak te. –nevetett, de félbeszakítottam. Éhesen csókoltam a nyakát, és éreztem, hogy megfeszül a teste, ezen nevetnem kellett, de nem tettem. Egyre feljebb haladtam, de várakozása ellenére, kikerültem a száját, és az arcára nyomtam egy puszit.
- Szóval… most ki is az aranyos? Elpirultál Ithan. –nevettem.
- Csodálod? Őrjítő vagy.
- Baj?
- Nem… egyáltalán nem. –mosolygott –De most eltereltem a figyelmed.
- Miről?
- Látod? Munka…
- Oh… tényleg. Hát az igazat megvallva, majd otthon eldöntöm. Most csak veled akarok foglalkozni.
- Audrey…
- Ithan?
- Aud.
- Ith?
- Kicsim.
- Hülye.
- Köszi. –nevetett, és én is vele tartottam.

***

Az ágyamon feküdtem, és csak bámultam ki a fejemből. Itt valami nem stimmel. Hogy… hogy lehet, hogy tegnap még majd meghaltam Ianért, most pedig csak is Ithanről kattog az agyam. Lehet egy szívben… két ember? Hogyan? Miért nem értem azt, ami körülöttem zajlik? Zavar ez a dolog, nagyon is. Ian… annyira szeretem, de közbe itt van Ithan, nem tudom, ostoba vagyok. Hogy tudom szeretni mindkettőt, mikor… ilyen nincs. Egy könyv sem írja, egy ember sem beszél róla. Mindenhol a szőke herceg fehér lovon, de ilyet én sosem akartam. Viszont, két embert sem akarok szeretni. Ez… ez annyira rám vall. Csak én vagyok ilyen selejtes.
- Audrey? –jött be a szobámba Matt.
- Igen?
- Felhívott valami… ő… Mrs. nem emlékszem a nevére, de azt mondta, hogy tiéd az állás.
- Értem. –sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt dolgozni, de mást nem tehetek. Egyre kevesebb a pénz, és nem tudunk fenntartani egy ekkora házat.
- Nem kellene vállalnod.
- Matt, kérlek.
- Jake… segít.
- Jackson így is két helyen dolgozik.
- Legalább jól fizetnek?
- Igen.
- Elkísérjelek? Mikor kezdesz?
- Holnap. Nem, dehogy is.
- Figyelj Aud, lehet h azt hiszed hülye vagyok, és lehet h igazad is van, de a vak is látta hogy szenvedtél. Most az egyszer légy őszinte…
- Psszt. Már nem. Nincs semmi bajom. Ne aggódj miattam, foglalkozz a saját problémáiddal. Oké? –mosolyogtam.
- Biztos?
- Igen. Ne izgulj rajtam, rendben?

9. fejezet

Mosolyogva bámultam csillogó szemeit, és játékosságot fedeztem fel kisfiús arcán. Ő is csak vigyorgott, nem szólalt meg. Boldog perc, igen az volt. Magaménak akartam tudni az egészet.
- Na? –törte meg a csendet.
- Nem is tudom.
- Gyerünk. Nem fogsz belehalni.
- De…
- De?
- Nem vagyok éhes.
- Nem mérgezlek meg. Ez csak muffin.
- Te sütötted. –gúnyolódtam.
- Jaj, Aud. Ez csak süti. Gyerünk. Megeszed, és kész, az én szobámban vagy, szóval…
- Nem rendelkezhetsz velem. –toltam el a kezében szorongatott muffint.
- Tudom, hogy meg akarod enni. –tolta a számhoz, és beadva a derekam, beleharaptam. –Na?
- Jó ez. – hadartam, és újra haraptam.
- Nekem is hagyj.
- Jól van, na. –nevettem, miközben ő megette a maradékot.
- Még hogy nem értek én semmihez. –kacsintott rám.
- De értesz. Ahhoz hogy megölelj. –javasoltam mosolyogva, és Ithan ölébe dőltem. Karjait összefonta a derekamon, és hallgattam az egyre gyorsabb szívverését.
- Miért jó ennyire ölelgetni?
- Nem tudom. Csak jó. Olyankor nem érzem magam olyan egyedül.
- Nem vagy egyedül soha.
- Dehogy nem.
- Amikor csak tudok, veled vagyok Audrey.
- Köszönöm, de nem kell megterhelned magad miattam.
- Szeretek veled lenni.
- Tényleg?
- Igen.
- Hát… rendben.
Elhúzódtam Ithantől, és bámultam magam elé. Lehet, hogy túlzásba viszem, elvégre… nem kellene így kisajátítanom. Ez nem tisztességes dolog. Kihasználom, hogy szeret velem lenni. Undorodtam magamtól, de persze az önzőségem megint erősebb volt, mint a grimasz az arcomon.
- Mi az?
- Semmi. Csak elgondolkodtam. –erőltettem magamra egy mosolyt- Mennem kellene.
- Dehogy is.
- Nézd, most nem kell, hogy komolyan velem légy. Majd holnap. Még a végén megunsz.
- Ne kezd újra.
- Akkor…
- Maradsz. –jelentette ki mosolyogva, majd magához rántott, és összekócolta a hajam.
- Naaa… - idegeskedtem, és megigazítottam, de kitört belőlem a nevetés. –Bolond.
- Hát… meglehet. De legalább itt maradsz.
- Tényleg mennem kéne. Ma én főzök.
- Ma? Egyszer kibírják nélküled, nem?
- Oké… győztél.
- Ennyi. –vigyorgott.
- És… mit csinálunk?
- Hát az ágyamon ülünk. Gondolj csak a lehetőségekre. –ajánlgatta, és nevetni kezdtem rajta.
- Talán… nézzünk egy filmet?
- Nem talált.
- Akkor… ülünk tovább.
- Ez sem.
- Nem is tudom. Elindulok haza?
- Egyre rosszabb. –kacsintott.
- Segítséget kérek. –mentem bele végleg a játékba.
- Nincs… túl sokat találgattál.
- Összesen hármat.
- Igen, és három lehetőséged volt.
- Vagyis?
- Vagyis… ülünk tovább.
- Jaj, Ithan. –mosolyogtam, de a szemében valami megváltozott. Bámult. Lassan hajolt felém, én pedig mintha megmerevedtem volna. Ithan mosolyra húzta a száját, de nem az történt, amire számítottam. Azt hittem meg akar csókolni, de nem. Nyomott egy puszit az arcomra és maga után rántott a párnák közé. A mellkasán feküdtem, és ujjaimmal gyengén nyomkodtam a hasát.
- Miért nyomkodod a pocimat? –nevetett.
- Nem tudom. Megnyugtat.
- Ez?
- Igen.
- Rendben.
Mély levegőt vettem, és felültem.
- Mi a baj? –ült fel Ithan is.
- Olyan furcsának érzem.
- Mit?
- Ezt az egészet.
- Baj, hogy közel vagyok hozzád?
- Nem, dehogy is. Csak… furcsa.
- Nyugodtan haza mehetsz, ha úgy könnyebb. Sajnálom.
- Nem megyek, én… veled akarok lenni.
- Értem.
- Fontos vagy Ithan. –mosolyogtam, és megöleltem. Simogatni kezdte a hátam, és megnyugodtam, nem vagyok egyedül, mikor magához húz, érzem, hogy nem engedne el.

***

- Audrey! Gyere már! –dörömbölt Matt az ajtómon.
- Mi van?
- Elkésel a suliból, én indulok!
- Hány óra?
- Van tíz perced.
- Jaj, ne. –ugrottam ki az ágyból, és a szekrényemhez rohantam. Felvettem az első ruhát, ami a kezem ügyébe került, és rohantam a fürdőbe. Fogat mostam, és felkötöttem a hajam, majd a táskámmal az oldalamon rohanni kezdtem.
Hiába futottam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, elkéstem. Mikor berontottam az osztályba, a tanár mosolyogva várt.
- Elnézést, elaludtam.
- Irány az igazgató.
- Kérem ne.
- Menj.
- Tanárnő. Ne. Ígérem, több ilyen nem fordul elő!
- Audrey, tudod hányszor hallottam ezt tőled?
- Nem szándékos volt.
- Indulj! –emelte fel a hangját, és én megadtam magam. Komótosan indultam az Igazgató felé, és rettegtem. Csak most ne rúgjon ki.
- Jó reggelt! –léptem be, de a széken nem ült senki.
- Audrey?
- Igen. –fordultam meg, és egy dühös szempárral találkoztam.
- Már megint mi történt? Nem megmondtam, hogy többet ne csinálj semmit? Ez volt az utolsó esélyed.
- Kérem, én elaludtam, sajnálom, tényleg.
- Elaludtál?
- Igen.
- Ne hazudj, megint Paullal voltál valahol ugye?
- Annak már rég vége.
- Ó igen? Nemrég láttalak. Ne tagadd le!
- Mr. Stewart… én…
- Psszt. Ne magyarázd meg.
- De…
- Amióta nincsenek szüleid, nem vagy beszámítható, nem egyszer jöttél kezelhetetlen állapotban órára, lógtál heteket, nem túl szép dolgokba keveredtél. Most már a legapróbb hiba… a te esetedben kicsapáshoz vezet.
- Tudom, hogy milyen ostobán és gyerekesen viselkedtem, de már vége. Abbahagytam.
- És ezt a mondatot is hallottam már tőled.
- Én…
- Nézd… megértem, hogy ez neked nem könnyű. Elveszíteni a legfontosabb embereket az életedben. De ez nem mentség semmire, amit tettél.
- Mr. Stewart. Eltartom az öcsém, miközben rám marad minden otthoni feladat, a bátyám két munkát vállalt. Eközben még az átlagom is felhúztam. Emellett hogy jutna időm Paulra?
- Hm. Rendben van. Próbaidő, érted? Semmi. Semmit nem csinálhatsz.
- Oh… köszönöm.
- Ha bármit megtudok, repülsz!
- Értem. Nem fog, megnyugodhat.
- Menj vissza az órára.
- Rendben. Viszlát, és köszönöm.
- Szia.
Mély levegőt vettem, és lehunytam egy pillanatra a szemem. Nem szabad hibáznom. Elindultam a terem felé, és beléptem.
- Hát te? –nézett rám a nő csodálkozva.
- Én? Tudtommal órám van.
- Menj az igazgatóhoz.
- Voltam.
- Akkor mit keresel még itt? Elköszönnél?
- Nem. Leülnék a helyemre.
- Itt ugyan nem.
- Maradok, tanárnő.
- Oh… akkor gyorsan, zavarod az órát.
Mosolyogva sétáltam a hátsó padhoz, és Ithant pillantottam meg.
- Foglaltam neked. –kacsintott és egy szó nélkül leültem.
- A következő órám biológia. –bámultam magam elé.
- Nyugi. Erős lány vagy.
- Remélem. – sóhajtottam, és jegyzetelni kezdtem.
Óra végén idegesen kaptam össze mindent, és gyorsan vettem célba a termet. Iannel akartam beszélni, azt hiszem.
Ő már az ajtóban ált, de keresztülnézett rajtam. Ez nagyon fájt, mintha kést döftek volna belém, újra és újra.
- Ian. –néztem kék szemeibe, de nem válaszolt. Elindult, ellépett mellettem, miközben vállát súroltam. Ebből a lendületből utána fordultam, de amit láttam… az, az elképesztően… fájt –Ne. –szipogtam.
- Már vártalak. –hallottam édes hangját… de nem hozzám szólt. Karjaival szorosan tartotta a lányt, és ami most következett, a földbe döngölt. Mintha behúzott volta egy díjnyertes bokszoló, sőt… ez ennél sokkal, de sokkal veszedelmesebb volt. Mást csókolt. Nem engem.

8. fejezet

Hiába fürkésztem az embereket, egyik sem nézett rám. Mintha levegő lennék. Csak elbámultak a fejem felett, életemben először láthatatlannak éreztem magam. Tetszett ez az érzés, de nem egyedül… nem magamban akartam láthatatlan lenni, nem. Sokkal inkább Iannel. Ketten, csak mi…
Vajon… miért van az, hogy az ember mindig azokra a dolgokra vágyik, amit nem érhet el, vagy már elveszített? Én is csak egy átlagos lány vagyok, és elveszítettem azt, amire annyira szükségem lenne. Már nem vagyok fontos a világnak, sosem voltam az. Mély levegőt vettem… nem hagyom elfajulni a dolgokat, ha boldog akarok lenni, nincs más választásom.
- Matt! –szóltam az öcsém után.
- Hm? –fordult meg.
- Vigyázz magadra.
- Meglesz, de be kéne menned az osztályodba, nem?
- Öhm… de.
- Én is sietek. Majd otthon, oké?
- Aha. Szia.
- Szia, Aud. –hadarta, és eltűnt a tömegben.
Leültem a helyemre, és vártam a tanárt. Zsúfoltnak tűnik ez a nap. Váratlan minden. Olyan furcsa érzésem van.
- Szia. –ült le mellém Ithan.
- Hello. Te meg?
- Gondoltam… most melléd ülök.
- Történelmen?
- Nem kell mindig a legjobb tanuló mellett ülni…
- Ok.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj.
- Bocs… csak, úgy tűnt…
- Értem… nincs túl jó kedvem. Így jó?
- Nem igazán. Hadd lássak egy mosolyt. –húzta fel a szemöldökét.
- Minek?
- Csak.
- Miért jó ez neked?
- Nem tudom. Szeretnélek boldognak látni.
- Arra várhatsz. Jó, figyelj… nem volt könnyű estém. Nem érzem túl jól magam, szóval…
- Értem. –válaszolta komor arccal.
- Bocs… csak nekem még furcsa, hogy… érted.
- Igen… jobb lenne, ha kiszállnék az életedből, újra.
- Jaj, Ithan… nem így gondoltam. –akadoztam a szavakkal.
- Akkor mégis hogyan?
- Szeretlek, érted? Csak nekem most… sok minden betett.
- Kinek nem?
- Mi?
- Miért teszel úgy, mintha minden olyan rohadtul bonyolult lenne?
- Mert az is.
- Nem… épp annyira bonyolult, amennyire azt beállítod.
- Ezt nem most hallom először.
- Mert igaz, azért.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld.
- De…
- Én… tudod… hiányzol. Vagyis… régen, olyan jól megvoltunk. Most meg, azt sem veszed észre, hogy létezem.
- Ez nem így van.
- De…
- Nem… tegnap… elővettem a képeket, amiket még a bátyám csinált. Tudod, mikor még törődött velünk. Akkor… olyan rohadtul könnyű volt minden Ithan. Kézen fogva sétáltunk, mosolyogtunk… nem volt gondunk… nem fájt semmi.
- Igen… az emberek változnak. Te is… más lettél.
- Én… nem is tudom.
- Aud, te… annyit nevettél, olyan sokat baromkodtunk. Most meg… elpocsékolod azt az embert, aki lehetnél.
- Miért lelkizel velem?
- Ez… csak… elmondom, hogy mennyire fáj.
- Fáj?
- Igen. Fáj, hogy annyira más vagy, hogy nem nevetsz velem olyan dolgokon, ami egy cseppet sem vicces. Nem akarsz velem lenni, nem vagyunk már olyan…
- Elválaszthatatlanok.
- Pontosan.
- Nagyon sajnálom, Ithan. Tényleg.
- Más lettél, sajnos.
- Te is… felnőttél.
- De mit érek el vele? Hogy komolyabb vagyok? Inkább elcseszném a jövőm, csak hogy újra a régi legyen minden!
- Sokszor én is így érzek. –szegeztem az asztalra a tekintetem, és erősen tartottam vissza a könnyeimet.
- Én állandóan ezt érzem.
- Nézd meg mit műveltem Nathannel.
- Lilivel van. Elveszítetted.
- Igen.
- Hát… szerezd vissza.
- Az önzőség.
- Mindig is önző és önfejű voltál.
- Önfejű… - ismételtem meg –Mindenki a fejemhez vágja…
- Bocsánat… nem akarlak megbántani.
- Nem-nem! Semmi gond. Igazatok van. Makacs vagyok, naiv, önfejű, és rettentő önző.
- Mint mindenki.
- Nem… én nem vagyok olyan, mint mindenki, én sokkal rosszabb vagyok.
- Ne hibáztasd magad!
- Nem teszem. Csak… tudom az igazat.
- Nem tudod, esetleg hiszed. Látod? Önfejű!
Tátott szájjal figyeltem, ahogy Ithan a komolya beszélgetésünket tréfába fojtja. És az igazat megvallva. Tetszett! Nevetni kezdtem, és ő is velem tartott.
- Köszönöm.
- Nincs mit. –mosolygott, és megölelt. Mellkasához szorítottam az arcom, és egy pillanat alatt megnyugodtam. Olyan rég volt ehhez hasonló pillanatban részem. A pár perccel ezelőtt tornyosuló gondok távolinak tűntek. Fellélegeztem. Nekem itt van Ithan. Nem vagyok olyan egyedül. Pár könnycsepp szökött ki a szememből, de nem sirattam semmit, nem. Boldog voltam, nagyon is.
- Jó napot! –lépett be a tanár, és szigorú tekintettel várta, amíg mindenki felpattan.
- Jó napot. –zengte az osztály. Mikor intett a kezével, leültünk. Ennyi volt. Most jön az, hogy: „Csináljátok a munkafüzetben szereplő feladatokat.”
- Csináljátok a munkafüzetben lévő feladatokat.
- Majdnem eltaláltam. –súgta oda Ithan, és mosolyognom kellett rajta. Igen, most újított.
- Majd legközelebb. –kacsintottam, és elővettem a telefonom, majd a fülhallgatóval a fülemben elterültem a padon. Unom már ezeket az órákat. Vagy dolgozat, vagy semmi. Ez a két választás. Óra végén mindenki elrohant, de én ráérősen pakoltam.
- Mi a baj? –nézett rám Ithan.
- Összevont biosz.
- Értem. Lógjunk!
- Nem tehetem.
- Mi? Ezt most pont te mondod?
- Tudom, de… már így is a kicsapás szélén állok, szóval.
- Oké. Akkor… tettesd, hogy rosszul vagy.
- Milyen ókori tippjeid vannak. –kacagtam.
- Jó-jó, megadom magam.
- Helyes. –álltam elé, és átöleltem.
- Mostanában jó dolog lett Ithan ölelgetése?
- Igen. Nagyon.
Ithan hátrahőkölt a válaszomon, és meglepetten kutatott valamit a tekintetemben. Kék szemei homályosnak tűntek, de csak egy pillanatra.
- Mennem kell.
- Nekem is. –sóhajtott.
- Akkor, majd később.
- Persze.
Mikor beértem az osztályba, senki sem nézett rám. Ne tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy ez nem tetszik. Leültem Ian mellé, várva, hogy megenyhül, de nem. Elfordította a fejét, és átült a mögöttem lévő padhoz. Az Ithantől elcsent nyugodtságom szertefoszlott, és idegesen szorongattam a tollamat.





***

- És te vagy…
- Igen?
- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött… - Szóval igen? –törtem meg a csendet.
- Aud…
- Igen?
- Azért hívtalak, hogy elmondjam, én vagyok… kitaláltad, de ez már nem számít.
- Miért csináltad?
- Mert gyűlöltél, és hiányoztál, és cseszettül szükségem volt rád.
- Sajnálom.
- Ez már nem segít!
- Mégis felhívtál.
- Igen… hogy azt is elmondjam, hogy ne várj többé, hagyj békén, és én sem zavarok. Nagyot csalódtam benned.
- Ian…
- Psszt. Ez… sajnálom Aud, de ez nekem túl sok. Majd talán észhez térsz, és ha tudod mit akarsz, keress meg.
- Téged akarlak, azt hiszem.
- Hiszed, vagy tudod?
- Hiszem… - fogalmam sincs, hogy miért voltam ilyen őszinte, csak… nem akartam többé hazudni.
- Nézzenek oda… életedben először igazat mondasz.
- Hagyd abba!
- Oké. Akkor, szia.
- Ian ne… - a telefon kisípolt, és én minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem, de hiába hívtam, nem vette fel, egy idő után kinyomta, és abbahagytam. Ennyi volt. Elveszítem… Őt is. Hogy lehetett ilyen?

***



Tisztán emlékeztem a tegnapi beszélgetésünkre. Minden szó erősen belém égett. Nem csodálom, hogy rám sem néz. Én rontottam el, csakis magamat hibáztathatom. Az óra gyorsan telt, de mikor mindenki elhagyta a termet, mintha megállt volna az idő. Iant néztem, miközben kisétált. Mintha az egész le lett volna lassítva, minden egyes másodpercben újabb és újabb súlyok rakódtak a mellkasomra. Mélyen elraktároztam ezt a fájdalmat, de… annyira… elviselhetetlen volt.
- Audrey? –állt elém Ava.
- Hm?
- Sajnálom.
- Mit?
- Mindent.
- Késő, Ava. Már megtörténtek a dolgok, nem vonhatod vissza.
- Tudom, hogy mekkora… voltam.
- Mi?
- Tisztában vagyok vele, hogy mit műveltem. És hidd el, annyira bánom az egészet.
- Miért?
- Mert… megjátszottam magam.
- Te?
- Én.
Tátott szájjal fürkésztem Avat, de igazat mondott. Ez mégis hogy lehet? Észrevette magát…
- Nem szép dolgokat csináltam Aud, annyi fiúval szórakoztam, köztük Mattel is.
- Értem.
- De te… mikor visszajöttél közénk, azt hiszem, rájöttem milyen hülye vagyok. Nem érdemelte ezt meg senki, főleg nem tőlem.
- Tudod, valaha felnéztem rád.
- Rám?
- Igen… te voltál a legjobb.
- Nem, én sosem voltam az.
- Szereted Pault.
- Tudom.
- Miért nem engedsz neki?
- Mert csak le akarna fektetni, ara pedig nincs szükségem. Te tetszel neki Aud.
- Badarság.
- Nem, nem az!
- Sajnálom.
- Nem érdekes. Nem akarlak elveszíteni… és… ha ez abba kerül, hogy ott hagyjam Pault, megteszem.
- Hogy micsoda? –néztem meglepetten, de ő csak könnyedén megigazította a szőke fürtjeit, és mosolygott.
- Hallottad, nem?
- Bolond vagy. Paul nem fogja engedni.
- Hogy lehetsz ilyen vak?
- Vak?
- Nem veszed észre? Amikor Paul rájött mit tett veled, bánja az egészet, érted? Életében először lelkiismeret furdalása van.
- Nem értem.
- Mikor Ithannel voltál a parkolóban, Paul neki akart esni, de te leállítottad, egy mondattal.
- Oh…
- Hallgat rád, bármit megtenne csak, hogy megbocsájts neki.