2. fejezet

Mikor reggel felkeltem, szörnyű bűntudatot éreztem, és muszáj volt átrohannom Matt szobájába.
- Sajnálom. –rontottam be, de az ágya üres volt, és semmi nyomát nem láttam annak, hogy itthon aludt volna. Általában úgy szétszór mindent, hogy lépni sem lehet. Most mi történt?
- Jackson! –sikítottam miközben rohantam le a lépcsőn.
- Mi van? –jött ki alsógatyában a bátyám anyuék volt szobájából.
- Hol van Matt?
- Miért?
- Eltűnt! Nem aludt itthon!
- Nyugi… szólt, hogy elmegy. Buliban volt vagy mit tudom én.
- Úr Isten! Legalább ezt tudhatnád!
- Mit?
- Hé! Ez egy gimis kóteros buli!
- És?
- Mi az, hogy és? Tudod, mennyi barom van ott? Ha ráhajt Avara még meg is verik! Eszednél vagy? Amióta nincsenek anyuék én megpróbáltam normális lenni. Abbahagytam a bulizást, kiszálltam a suli bandából. Nathanre is jobban figyelek. Tudod milyen fontos volt nekem ez az egész! Avaról azt hittem, hogy a legjobb… és kiderült, hogy nem! Anyuék nélkül nekünk kéne gondoskodnunk Mattről, de te nem vagy képes felfogni!
- Na, állj le! Dolgozom, érted? Két munkahelyem is van, csak hogy eltartsalak titeket!
- És ezért tisztellek is, de ez nem elég, figyelni is kéne az öcsédre érted?
- Te is csináltad ugyan ezt, mint ő! Buliztál, megállíthatatlan lázadó voltál! Még a drog incidenst is eltitkoltam a kedvedért!
- De én fel tudtam állni! Ez a legfőbb különbség köztem és Matt között! Ismerem, és nem lesz ereje megtenni! Fogd már fel!
- Jó… sajnálom!
- Mi van, ha a korházban van?
- Jaj, nyugi, tud magára vigyázni!
- Nem tud!
- Állj már le és menj el a suliba!
Inkább nem is szóltam vissza neki, csak hátat fordítottam, és felrohantam a szobámba. Gyorsan magamra húztam az első ruhát, ami a kezem ügyébe került. Felkaptam a táskám, és kirohantam a kocsimhoz. Padlógázzal hajtottam a suliba, és az első szabad helyen leparkoltam. Rohantam a csarnok felé, és remegő kézzel nyitottam be az ajtón.
- Jaj, ne! –sikítottam.
Matt a földön ült, és a kezével az orrát takarta.
- Menj innen!
- Nem! Vedd el onnan a kezed!
- Tűnj már el innen!
- Szeretlek Matt, hagyd, hogy segítsek!
- Én nem akartam balhét…
- Ne… kit haragítottál magadra?
- Hát… Ava… nem akart táncolni velem.
- Ugye nem Paul? Mond, hogy nem ő!
- Nem akartam.
- Ügyes vagy. –sóhajtottam.
- Végzős…
- Igen, tudom, ez a te nagy szerencséd. És még Jake azt mondta semmi bajod nem lesz.
- Nem is lett volna…
- Ha lenne egy csepp eszed! Ugye nem drogoztál?
- Hát… nem olyan durván…
- Állj le!
- Te is ezt tetted!
- De nem kellene az én példámat követned!
- Paulékhoz tartoztál!
- Annak már vége! Hidd el, hogy ha tehetném, visszacsinálnám az egészet!
- Nathan egy…
- Ő a haverom… és van szíve! Ami Ianen kívül szinte senkinek nem volt a bandából!
- Ava…
- Ava egy utolsó… nem éri meg miatta szétveretned magad oké?
- De hiszen…
- Ne a múltat nézd, hanem azt, ami most Ő.
- De…
- Semmi de! Annak már vége. Menj be az órára. Én is megyek.
- Nem éri meg, már késtünk.
- Suliba kell járnod, még pár késés és kicsapnak, szóval gyerünk!
- Oké, de előbb lemosom a vért az arcomról.
- Eltört az orrod?
- Nem… de nem mondanám, hogy kellemes volt.
- Azt meghiszem. Gyere.
Matt a mosdó felé ment, én pedig bementem matematikára.
- Oh… Már megint késik. Ha így fojtatja, ki kell, hogy csapjuk.
- Tudom… elnézést, többet nem fordul elő.
„Biztos az öccsénél volt” –hallottam a hátam mögött, és sóhajtottam.
- Hányszor hallottam már magától ezt a mondatot.
- Sokszor… de most leülhetnék?
- Menjen. De legközelebb nem ússza meg.
Bólintottam, és a helyemre sétáltam.
- Hol voltál? –kérdezte halkan Nathan.
- Sehol.
- Mattnél ugye?
- Máskor beszéljük meg, most nem alkalmas.
- Oké.
Alig tudtam végigülni az órát. Unalom a köbön. Ilyen nincs. Egész végig Matt miatt aggódtam. Ha ráhajtott tegnap este Avara, akkor Paul nem fogja annyiban hagyni. Újra be kellene állnom a bandába, hogy leállítsam, de akkor itt kell hagynom Nathant, és nem segíthetek neki. Matt viszont mégiscsak az öcsém. Ha Jakenek lenne egy csepp esze, akkor ez mind nem történik meg.
Eldöntöttem, ha piszkálják, újra csatlakozom. Nem engedhetem, hogy baja essen, már csak fél évet kell kibírnom velük, az nem nagy ügy. A nagy elmélyültségemből a csengő rángatott ki. Túléltem az első órát. Kirohantam az osztályból, de a folyosó még kihalt volt, azonban pár másodperc sem kellett hozzá, hogy az osztályokból kitörjenek a diákok.
- Szia. –köszönt rám Matt, de láttam rajta az ijedtséget.
- Minden rendben?
- Persze. –erőltetett mosolyt az arcára, és elsétált.
Sóhajtottam, és átszaladtam biológiára. Én voltam az egyetlen, aki az évfolyamunkból jelentkezett, de most ez nem is baj, mert a felsőbb évesekhez voltam téve. Ez azt jelentette, hogy megfigyelhetem Pault.
- Leülhetek? –állt mellém Ian.
Normális esetben nem engedtem volna meg neki, de ez most más volt. Csak Mattre tudtam gondolni.
- Ühü. –válaszoltam unottan.
- Köszi. Sajnálom a tegnap estét.
- Mi?
- Matt. Én állítottam le Pault. Ismered… megint elborult az agya. Szegény gyereket még ütötte volna… de nem engedtem neki, mégiscsak az öcséd.
- Jaj, csak ezért mi? Másnál le sem állítanád… például Nathant is hagytad had verje, én nem így ismertelek téged Ian.
- Nála is… sajnálom. De te is csak úgy eltűntél az életünkből. De mi ez a nagy védelem a miatt a Nathan miatt, ő a pasid vagy mi?
- Egy barátomat nem védhetem meg? És semmi közöd hozzá.
- Oké. Bocs…
- Mindjárt kezdődik az óra, inkább figyelj oda. –forgattam meg a szemeim. Hát ez a dolog nem úgy sült el, ahogy terveztem, nem tudok jó fej lenni, ha egyszer ennyire gyűlölöm.
Egész órán éreztem magamon a tekintetét, de nem pillantottam rá. Gépszerűen jegyzeteltem, amit a tanár mondott, és egyre inkább azon törtem a fejem, hogy segítsek Mattan.
Mikor kicsengettek, gyorsan felpattanta, hogy minél előbb kijussak innen.
- Várj. –szólt még utánam, de magam mögött hagytam, pont úgy mint ezt a szörnyű órát.
Nagy hangzavar volt a folyosón, még a saját gondolataimat sem hallottam. Nagy volt a kísértés, hogy ellógjam a nap hátra lévő részét, de nem kockáztathattam meg, hogy kicsapjanak. Olyan nyomott hangulatom volt, hogy sírni tudtam volna. Mély levegőt vettem, és besétáltam a következő órámra. Nagy nehezen azt is túléltem, majd jött a nap fénypontja. Testnevelés. Nem volt kedvem átöltözni, csak bementem a csarnokba.
- Tanárnő. –sóhajtottam.
- Igen?
- Hányingerem van, ma nem szeretnék tesizni, elnézést kérek.
- Oké, semmi baj, ülj le a padra, vagy… ez az utolsó órád?
- Igen.
- Akkor menj haza. Óvatosan vezess oké?
- Rendben köszönöm tanárnő.
- Akkor majd jövő héten találkozunk. Vigyázz magadra.
- Köszönöm, viszlát. –mondtam még a hátam mögé, és elsétáltam. Mikor kiértem az ajtón, mosolyogtam. Nem volt valami rendes dolog tőlem, de nem hal bele.
- Lógsz az óráról? –lépett elém a parkolóban Paul.
- Mit érdekel ez téged?
- Csak, nem kellene inkább benn lenned? Még kicsapnak szívem.
- Akadj le rólam.
- Inkább fennakadok az öcséden. – erre a mondatra egy pillanat alatt belém fagyott a szó. Mattet ne!
- Miért? –tettem úgy mintha semmi sem történt volna.
- Hát, rászállt Avara.
- És? Ava a csajod vagy mi?
- Nem! Nem akar engem!
- Meg tudom érteni. –suttogtam.
- Mi van?
- Semmi.
- Nem lényeg… szóval, Ava még egyszer úgyis az enyém lesz, és a te kisöcséd, nem kapja meg, és ezt meg kell tanulnia.
- Hidd el, meg fogja érteni, beszélek vele, oké?
- Nem, nem! Ez már nem így megy. Régen, amíg köztünk voltál, még oké! De így nem! Nem!
- Nyugodj le! Ezzel magadnak is ártasz, hát nem fogod fel?
- Mivel?
- Mivel ezért kicsaphatnak, fogd fel, hogy nem kell mindenkit püfölni!
- Dehogynem.
- Jézusom Paul! Kapj az agyadhoz! Ez nem tesz jót sem neked sem Mattnek, főleg nem neked!
- Van egy feltételem.
- Micsoda?
- Ha csatakozol újra, akkor nem bántom.
- Erre ment ki az egész Nathannel is, ugye?
- Aha.
- Nem…
- Búcsúzz el az öcsédtől…