SELEJTES VAGYOK..

Hello emberek..

Tudom nemvolt szép tőlem h eddig vártunk de... nem tudom... valami megváltozott és nagyon nem tudok írni... átszoktam a letargikus, kedvromboló és sZáNaLmAs.... "idézetekhez" nemmegy... egyszerűen nem tudok írni. BECSŐDÖLTEM. nem mintha olyan jó lett volna a "könyv" 

sosem tudtam írni, és nem is tudok....  annyira el van cseszve az egész... szánalomezmár.

már régóta tudom mennyire SELEJTES vagyok... ittvolt nekem az írás, egyetlen dolog amivel mindent kizárok magamból, és tessék, nem tudok... elkezdtem tegnap újra... írtam 3 oldalt... de DELETE... nemjó, nem megy, nem tudok... nem jön semmi. ÚGY SAJNÁLOM...

nem találom a szavakat... elveszett az egész... pedig végre azt hittem h ez más lesz, és tudok írni valamit, ezzel akartam foglalkozni egész életemben ÍRNI AKARTAM. de persze ez sehol sincs más emberekhez képest. Paulo Coelho... olvastátok már?  vagy Stephen King...  johtudom, hogy mellettük mindenki csak egy porszem, de az a porszem is megnőhet, lehet belőle valami... nahát ÉN NEM ILYEN VAGYOK... szval lényeg ami lényeg... SZÁNALOM AZ EGÉSZ, hogy is hihettem h jovagyok ehhez... sajnálom...

jaés... a történet... rátok bízom, folytassátok, megvan a képzelőerőtök... jobban is mint nekem, én csak a szívemből írtam ki mindent... ha fáj valami vagy elönt a boldogság, akkor jön és csak írok és írok és írok... most középúton vagyok... így nem megy... talán egyszer folytatom, és tényleg én ... én nagyon sajnálom...

és köszönöm a kommenteket... a szívemhez nőttetek... IMÁDLAK TITEKET!! ♥♥



Viszlát... TALÁN EGYSZER ÚJRA...

10.fejezet

Néha át kell gondolni a dolgokat, néha szembe kell nézni a valósággal, és néha pont ez az, amit a legkevésbé szeretnénk. Igen, néha az egész világunk felborulhat, elég egy szó, és vége a boldogságnak, elég egy pillantás, elég bármi apróság. De én nem hagyom. Semmit sem érek el azzal, ha ellököm magamtól az életet. Én csak egy átlagos lány vagyok, átlagos problémákkal, amiket felfújok, de ilyen többé nem lesz. Kihasználom mindazt, amit lehet. Ian… borzasztóan fájt, amit tett, de nem haragudhatom rá, hiszen semmi sem volt köztünk, és soha nem is lesz. Már túl vagyok az egészen.
- Audrey? –hajolt le hozzám Ithan, és megráztam a fejem.
- Bocs, egy kicsit elbambultam.
- Semmi gond.
- Hol tartottunk?
- Ott, hogy munkát akarsz vállalni.
- Ja, igen.
- De ez őrültség.
- Nem, nem az.
- Aud, nagyon fáradt leszel, nem kellene erőltetned.
- Kibírom.
- Majd dolgozok én, és segítek. Csak… ne tedd tönkre magad.
- Ithan. –mosolyogtam –Attól hogy dolgozom, nem teszem tönkre magam.
- Bocsi… csak féltelek.
- Ennyire nem kell.
- De hát akkor mégis kinek fogok az idegeire menni?
- Ja, hogy ez a célod velem?
- Miért azt hitted, hogy szeretlek?
- Reméltem.
- Jaj Audrey… olyan édes vagy, de nem szeretlek, reménytelen, téged csak idegesíteni lehet.
- Ez esetben… maradok még, had húzd az agyam.
- Ezt megbeszéltük. –kacsintott, és leült mellém.
- De most komolyan. Milyen munkát keressek?
- Öhm… nem tudom.
Az ölembe vettem Ithan laptopját, és az elmentett oldalak közt váltogattam.
- Ezek a lehetőségek?
- Igen. De… ez lényegében három munka.
- Lehetsz pincérnő.
- Ügyetlen vagyok hozzá.
- Mosogathatsz.
- Annál nincs undorítóbb dolog.
- Maradt egy.
- Gyerekekkel foglalkozzak? Én?
- Most miért ne?
- Ithan… nekem ez túl nagy falat.
- Dehogy. Válassz: mosogatás, pincérkedés, vagy gyerekek?
- Kezdjük a… nem is tudom.
- Vendéglő?
- A végén lehetek csapos. –emeltem égnek a tekintetem.
- Oda mindig vesznek fel embereket.
- Ideges vagyok. –sóhajtottam.
- Miért nem próbálod meg a gyerekeket?
- Jaj, Ithan. Nézz rám! Még magamra sem tudok figyelni!
- Bocs hogy felhoztam. –emelte fel a hangját, és megindult az ajtó felé.
- Most még is hova mész?
- Nem tudom.
- Ithan, kérlek.
- Mi az? Nem hallgatsz rám, nem veszel figyelemre, bárhogy igyekezem, neked ez nem megy.
- De…
- Semmi de.
- Ezt ne mond, ennél jobban semmi sem tud idegesíteni. Oké. Megnézem a munkát, ha ez így jó neked!
- Nem kell, hagyd félbe, pont úgy, ahogy eddig mindent félben hagytál az életedben!
Ezzel a mondattal belém fojtotta a szót. Igaza van. Mindent félbe hagyok.
- De… - szólalt meg miközben felém sétált –Ezek ellenére nagyon szeretlek.
- Hogy tudsz ilyen idegesítően kedves lenni?
- Idegesítően?
- Igen, mindent elnézel, még… még gyerek vagy.
- Épp úgy, ahogy te is. –fogta meg a kezem, és felhúzott.
- És ha igen? Ha azt mondom, igazad van?
- Nem kell mondanod, e nélkül is tudom.
- Valóban? És mi van, ha azt mondom, nincs igazad?
- Á… azt nem mered.
- Hogy mondtad?
- Úgy… -válaszolt, és nyomott egy puszit az arcom jobb oldalára –hogy… - majd a balra – Hallottad… nem?
- Fogjuk rá. –mosolyogtam, majd Ithan ajkai az enyémet súrolták, de elhúzódtam.
- Bocs… csak…
- Nem, nem. –vágtam félbe, és végre őszintén tudtam mosolyogni. Nyújtózkodtam, miközben ujjaim összefontam az övéivel, majd lehunytam a szemem. Ithan megcsókolt. Ne nem félt. Szorosan magához húzott, és egyik kezét kiszabadítva a hajamba túrt. Légszomjam támadt, és magam után rántottam az ágyra. Sikítottam magamban az örömtől. Megremegett a szám, és nevetni kezdtem.
- Hát ez… - szólalt meg akadozva.
- Te ilyet is tudsz? –nevettem tovább.
- Mi olyan vicces? –vigyorgott.
- Ez az egész. Az, hogy te… meg én.
- Bolond vagy. –jelentette ki, és újra megcsókolt. Úgy éreztem, hogy elveszek a pillanatban. Valahol… valahol ott hagytam a szívemből egy darabkát. Egy szilánkot. A pillanatnak adtam, sőt nem is adtam… kiszabta belőlem. Nos… rendben van ez így. Ithan a párnák közé húzott, és én egyre jobban szorítottam, mintha bármikor eltűnhetne. Nem ellenkezett, sőt Ő is szorított. Felvettem őrült ritmusát, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Ez… ez más volt… életemben nem csókolt így senki. Egyre többet és többet akartam, de eltűnt. Levegő után kapkodva nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Ithan is próbálta összeszedni magát. Az ajkamba haraptam, nehogy kinyissam a szám, csak megölte volna az egészet, ha megszólalok.
- Mi az? –nézett rám félénken. Megráztam a fejem és felültem, Ő is követett.
- Én…
- Psszt. –tette a kezét a számra. Félelem… igen azt hiszem félelmet láttam rajta, de nem voltam benne biztos, mert csak egy pillanat volt az egész. Lejjebb csúsztatta a kezét a derekamig, és az ölébe húzott –Nem akarok semmit sem rád erőltetni.
- Tudom.
- Rendben. –mosolygott. Vártam, hogy újra megcsókoljon, de nem tette. Csak beletúrt a hajamba, majd elnézett a fejem felett.
- Szeretek veled lenni.
- Hát még én. –kacsintott. Az arcára újra visszatértek a kisfiús jelek, és ajkaim az övéit kutatták. Végre sikerrel. Most sokkal visszafogottabb volt. De persze még ettől is úgy éreztem, hogy belehalhatnék abba, ha nem ölelném. jobb kezével az arcom simogatta, és azt hiszem elpirultam. Nem is kicsit. Mikor elhúzódott levegő után kellett kapkodnom. –Jé… - mosolygott rám.
- Mi az?
- Milyen aranyos vagy.
- Én? Miért?
- Mert az vagy, és kész. Szeretem a hatalmas szemeidet. A szád, az orrod, és azt a pírt az arcodon. Ami ugye az én hatásomra van ott?
- Oh… szóval erre ment ki. Jól van. Lehet nevetni. –mondtam zavartan, és a mellkasába temettem az arcom.
- Nem, nem azért mondom. Aranyos vagy, hogy így elpirultál tőlem.
- Bolond.
- Akárcsak te. –nevetett, de félbeszakítottam. Éhesen csókoltam a nyakát, és éreztem, hogy megfeszül a teste, ezen nevetnem kellett, de nem tettem. Egyre feljebb haladtam, de várakozása ellenére, kikerültem a száját, és az arcára nyomtam egy puszit.
- Szóval… most ki is az aranyos? Elpirultál Ithan. –nevettem.
- Csodálod? Őrjítő vagy.
- Baj?
- Nem… egyáltalán nem. –mosolygott –De most eltereltem a figyelmed.
- Miről?
- Látod? Munka…
- Oh… tényleg. Hát az igazat megvallva, majd otthon eldöntöm. Most csak veled akarok foglalkozni.
- Audrey…
- Ithan?
- Aud.
- Ith?
- Kicsim.
- Hülye.
- Köszi. –nevetett, és én is vele tartottam.

***

Az ágyamon feküdtem, és csak bámultam ki a fejemből. Itt valami nem stimmel. Hogy… hogy lehet, hogy tegnap még majd meghaltam Ianért, most pedig csak is Ithanről kattog az agyam. Lehet egy szívben… két ember? Hogyan? Miért nem értem azt, ami körülöttem zajlik? Zavar ez a dolog, nagyon is. Ian… annyira szeretem, de közbe itt van Ithan, nem tudom, ostoba vagyok. Hogy tudom szeretni mindkettőt, mikor… ilyen nincs. Egy könyv sem írja, egy ember sem beszél róla. Mindenhol a szőke herceg fehér lovon, de ilyet én sosem akartam. Viszont, két embert sem akarok szeretni. Ez… ez annyira rám vall. Csak én vagyok ilyen selejtes.
- Audrey? –jött be a szobámba Matt.
- Igen?
- Felhívott valami… ő… Mrs. nem emlékszem a nevére, de azt mondta, hogy tiéd az állás.
- Értem. –sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt dolgozni, de mást nem tehetek. Egyre kevesebb a pénz, és nem tudunk fenntartani egy ekkora házat.
- Nem kellene vállalnod.
- Matt, kérlek.
- Jake… segít.
- Jackson így is két helyen dolgozik.
- Legalább jól fizetnek?
- Igen.
- Elkísérjelek? Mikor kezdesz?
- Holnap. Nem, dehogy is.
- Figyelj Aud, lehet h azt hiszed hülye vagyok, és lehet h igazad is van, de a vak is látta hogy szenvedtél. Most az egyszer légy őszinte…
- Psszt. Már nem. Nincs semmi bajom. Ne aggódj miattam, foglalkozz a saját problémáiddal. Oké? –mosolyogtam.
- Biztos?
- Igen. Ne izgulj rajtam, rendben?

9. fejezet

Mosolyogva bámultam csillogó szemeit, és játékosságot fedeztem fel kisfiús arcán. Ő is csak vigyorgott, nem szólalt meg. Boldog perc, igen az volt. Magaménak akartam tudni az egészet.
- Na? –törte meg a csendet.
- Nem is tudom.
- Gyerünk. Nem fogsz belehalni.
- De…
- De?
- Nem vagyok éhes.
- Nem mérgezlek meg. Ez csak muffin.
- Te sütötted. –gúnyolódtam.
- Jaj, Aud. Ez csak süti. Gyerünk. Megeszed, és kész, az én szobámban vagy, szóval…
- Nem rendelkezhetsz velem. –toltam el a kezében szorongatott muffint.
- Tudom, hogy meg akarod enni. –tolta a számhoz, és beadva a derekam, beleharaptam. –Na?
- Jó ez. – hadartam, és újra haraptam.
- Nekem is hagyj.
- Jól van, na. –nevettem, miközben ő megette a maradékot.
- Még hogy nem értek én semmihez. –kacsintott rám.
- De értesz. Ahhoz hogy megölelj. –javasoltam mosolyogva, és Ithan ölébe dőltem. Karjait összefonta a derekamon, és hallgattam az egyre gyorsabb szívverését.
- Miért jó ennyire ölelgetni?
- Nem tudom. Csak jó. Olyankor nem érzem magam olyan egyedül.
- Nem vagy egyedül soha.
- Dehogy nem.
- Amikor csak tudok, veled vagyok Audrey.
- Köszönöm, de nem kell megterhelned magad miattam.
- Szeretek veled lenni.
- Tényleg?
- Igen.
- Hát… rendben.
Elhúzódtam Ithantől, és bámultam magam elé. Lehet, hogy túlzásba viszem, elvégre… nem kellene így kisajátítanom. Ez nem tisztességes dolog. Kihasználom, hogy szeret velem lenni. Undorodtam magamtól, de persze az önzőségem megint erősebb volt, mint a grimasz az arcomon.
- Mi az?
- Semmi. Csak elgondolkodtam. –erőltettem magamra egy mosolyt- Mennem kellene.
- Dehogy is.
- Nézd, most nem kell, hogy komolyan velem légy. Majd holnap. Még a végén megunsz.
- Ne kezd újra.
- Akkor…
- Maradsz. –jelentette ki mosolyogva, majd magához rántott, és összekócolta a hajam.
- Naaa… - idegeskedtem, és megigazítottam, de kitört belőlem a nevetés. –Bolond.
- Hát… meglehet. De legalább itt maradsz.
- Tényleg mennem kéne. Ma én főzök.
- Ma? Egyszer kibírják nélküled, nem?
- Oké… győztél.
- Ennyi. –vigyorgott.
- És… mit csinálunk?
- Hát az ágyamon ülünk. Gondolj csak a lehetőségekre. –ajánlgatta, és nevetni kezdtem rajta.
- Talán… nézzünk egy filmet?
- Nem talált.
- Akkor… ülünk tovább.
- Ez sem.
- Nem is tudom. Elindulok haza?
- Egyre rosszabb. –kacsintott.
- Segítséget kérek. –mentem bele végleg a játékba.
- Nincs… túl sokat találgattál.
- Összesen hármat.
- Igen, és három lehetőséged volt.
- Vagyis?
- Vagyis… ülünk tovább.
- Jaj, Ithan. –mosolyogtam, de a szemében valami megváltozott. Bámult. Lassan hajolt felém, én pedig mintha megmerevedtem volna. Ithan mosolyra húzta a száját, de nem az történt, amire számítottam. Azt hittem meg akar csókolni, de nem. Nyomott egy puszit az arcomra és maga után rántott a párnák közé. A mellkasán feküdtem, és ujjaimmal gyengén nyomkodtam a hasát.
- Miért nyomkodod a pocimat? –nevetett.
- Nem tudom. Megnyugtat.
- Ez?
- Igen.
- Rendben.
Mély levegőt vettem, és felültem.
- Mi a baj? –ült fel Ithan is.
- Olyan furcsának érzem.
- Mit?
- Ezt az egészet.
- Baj, hogy közel vagyok hozzád?
- Nem, dehogy is. Csak… furcsa.
- Nyugodtan haza mehetsz, ha úgy könnyebb. Sajnálom.
- Nem megyek, én… veled akarok lenni.
- Értem.
- Fontos vagy Ithan. –mosolyogtam, és megöleltem. Simogatni kezdte a hátam, és megnyugodtam, nem vagyok egyedül, mikor magához húz, érzem, hogy nem engedne el.

***

- Audrey! Gyere már! –dörömbölt Matt az ajtómon.
- Mi van?
- Elkésel a suliból, én indulok!
- Hány óra?
- Van tíz perced.
- Jaj, ne. –ugrottam ki az ágyból, és a szekrényemhez rohantam. Felvettem az első ruhát, ami a kezem ügyébe került, és rohantam a fürdőbe. Fogat mostam, és felkötöttem a hajam, majd a táskámmal az oldalamon rohanni kezdtem.
Hiába futottam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, elkéstem. Mikor berontottam az osztályba, a tanár mosolyogva várt.
- Elnézést, elaludtam.
- Irány az igazgató.
- Kérem ne.
- Menj.
- Tanárnő. Ne. Ígérem, több ilyen nem fordul elő!
- Audrey, tudod hányszor hallottam ezt tőled?
- Nem szándékos volt.
- Indulj! –emelte fel a hangját, és én megadtam magam. Komótosan indultam az Igazgató felé, és rettegtem. Csak most ne rúgjon ki.
- Jó reggelt! –léptem be, de a széken nem ült senki.
- Audrey?
- Igen. –fordultam meg, és egy dühös szempárral találkoztam.
- Már megint mi történt? Nem megmondtam, hogy többet ne csinálj semmit? Ez volt az utolsó esélyed.
- Kérem, én elaludtam, sajnálom, tényleg.
- Elaludtál?
- Igen.
- Ne hazudj, megint Paullal voltál valahol ugye?
- Annak már rég vége.
- Ó igen? Nemrég láttalak. Ne tagadd le!
- Mr. Stewart… én…
- Psszt. Ne magyarázd meg.
- De…
- Amióta nincsenek szüleid, nem vagy beszámítható, nem egyszer jöttél kezelhetetlen állapotban órára, lógtál heteket, nem túl szép dolgokba keveredtél. Most már a legapróbb hiba… a te esetedben kicsapáshoz vezet.
- Tudom, hogy milyen ostobán és gyerekesen viselkedtem, de már vége. Abbahagytam.
- És ezt a mondatot is hallottam már tőled.
- Én…
- Nézd… megértem, hogy ez neked nem könnyű. Elveszíteni a legfontosabb embereket az életedben. De ez nem mentség semmire, amit tettél.
- Mr. Stewart. Eltartom az öcsém, miközben rám marad minden otthoni feladat, a bátyám két munkát vállalt. Eközben még az átlagom is felhúztam. Emellett hogy jutna időm Paulra?
- Hm. Rendben van. Próbaidő, érted? Semmi. Semmit nem csinálhatsz.
- Oh… köszönöm.
- Ha bármit megtudok, repülsz!
- Értem. Nem fog, megnyugodhat.
- Menj vissza az órára.
- Rendben. Viszlát, és köszönöm.
- Szia.
Mély levegőt vettem, és lehunytam egy pillanatra a szemem. Nem szabad hibáznom. Elindultam a terem felé, és beléptem.
- Hát te? –nézett rám a nő csodálkozva.
- Én? Tudtommal órám van.
- Menj az igazgatóhoz.
- Voltam.
- Akkor mit keresel még itt? Elköszönnél?
- Nem. Leülnék a helyemre.
- Itt ugyan nem.
- Maradok, tanárnő.
- Oh… akkor gyorsan, zavarod az órát.
Mosolyogva sétáltam a hátsó padhoz, és Ithant pillantottam meg.
- Foglaltam neked. –kacsintott és egy szó nélkül leültem.
- A következő órám biológia. –bámultam magam elé.
- Nyugi. Erős lány vagy.
- Remélem. – sóhajtottam, és jegyzetelni kezdtem.
Óra végén idegesen kaptam össze mindent, és gyorsan vettem célba a termet. Iannel akartam beszélni, azt hiszem.
Ő már az ajtóban ált, de keresztülnézett rajtam. Ez nagyon fájt, mintha kést döftek volna belém, újra és újra.
- Ian. –néztem kék szemeibe, de nem válaszolt. Elindult, ellépett mellettem, miközben vállát súroltam. Ebből a lendületből utána fordultam, de amit láttam… az, az elképesztően… fájt –Ne. –szipogtam.
- Már vártalak. –hallottam édes hangját… de nem hozzám szólt. Karjaival szorosan tartotta a lányt, és ami most következett, a földbe döngölt. Mintha behúzott volta egy díjnyertes bokszoló, sőt… ez ennél sokkal, de sokkal veszedelmesebb volt. Mást csókolt. Nem engem.

8. fejezet

Hiába fürkésztem az embereket, egyik sem nézett rám. Mintha levegő lennék. Csak elbámultak a fejem felett, életemben először láthatatlannak éreztem magam. Tetszett ez az érzés, de nem egyedül… nem magamban akartam láthatatlan lenni, nem. Sokkal inkább Iannel. Ketten, csak mi…
Vajon… miért van az, hogy az ember mindig azokra a dolgokra vágyik, amit nem érhet el, vagy már elveszített? Én is csak egy átlagos lány vagyok, és elveszítettem azt, amire annyira szükségem lenne. Már nem vagyok fontos a világnak, sosem voltam az. Mély levegőt vettem… nem hagyom elfajulni a dolgokat, ha boldog akarok lenni, nincs más választásom.
- Matt! –szóltam az öcsém után.
- Hm? –fordult meg.
- Vigyázz magadra.
- Meglesz, de be kéne menned az osztályodba, nem?
- Öhm… de.
- Én is sietek. Majd otthon, oké?
- Aha. Szia.
- Szia, Aud. –hadarta, és eltűnt a tömegben.
Leültem a helyemre, és vártam a tanárt. Zsúfoltnak tűnik ez a nap. Váratlan minden. Olyan furcsa érzésem van.
- Szia. –ült le mellém Ithan.
- Hello. Te meg?
- Gondoltam… most melléd ülök.
- Történelmen?
- Nem kell mindig a legjobb tanuló mellett ülni…
- Ok.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj.
- Bocs… csak, úgy tűnt…
- Értem… nincs túl jó kedvem. Így jó?
- Nem igazán. Hadd lássak egy mosolyt. –húzta fel a szemöldökét.
- Minek?
- Csak.
- Miért jó ez neked?
- Nem tudom. Szeretnélek boldognak látni.
- Arra várhatsz. Jó, figyelj… nem volt könnyű estém. Nem érzem túl jól magam, szóval…
- Értem. –válaszolta komor arccal.
- Bocs… csak nekem még furcsa, hogy… érted.
- Igen… jobb lenne, ha kiszállnék az életedből, újra.
- Jaj, Ithan… nem így gondoltam. –akadoztam a szavakkal.
- Akkor mégis hogyan?
- Szeretlek, érted? Csak nekem most… sok minden betett.
- Kinek nem?
- Mi?
- Miért teszel úgy, mintha minden olyan rohadtul bonyolult lenne?
- Mert az is.
- Nem… épp annyira bonyolult, amennyire azt beállítod.
- Ezt nem most hallom először.
- Mert igaz, azért.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld.
- De…
- Én… tudod… hiányzol. Vagyis… régen, olyan jól megvoltunk. Most meg, azt sem veszed észre, hogy létezem.
- Ez nem így van.
- De…
- Nem… tegnap… elővettem a képeket, amiket még a bátyám csinált. Tudod, mikor még törődött velünk. Akkor… olyan rohadtul könnyű volt minden Ithan. Kézen fogva sétáltunk, mosolyogtunk… nem volt gondunk… nem fájt semmi.
- Igen… az emberek változnak. Te is… más lettél.
- Én… nem is tudom.
- Aud, te… annyit nevettél, olyan sokat baromkodtunk. Most meg… elpocsékolod azt az embert, aki lehetnél.
- Miért lelkizel velem?
- Ez… csak… elmondom, hogy mennyire fáj.
- Fáj?
- Igen. Fáj, hogy annyira más vagy, hogy nem nevetsz velem olyan dolgokon, ami egy cseppet sem vicces. Nem akarsz velem lenni, nem vagyunk már olyan…
- Elválaszthatatlanok.
- Pontosan.
- Nagyon sajnálom, Ithan. Tényleg.
- Más lettél, sajnos.
- Te is… felnőttél.
- De mit érek el vele? Hogy komolyabb vagyok? Inkább elcseszném a jövőm, csak hogy újra a régi legyen minden!
- Sokszor én is így érzek. –szegeztem az asztalra a tekintetem, és erősen tartottam vissza a könnyeimet.
- Én állandóan ezt érzem.
- Nézd meg mit műveltem Nathannel.
- Lilivel van. Elveszítetted.
- Igen.
- Hát… szerezd vissza.
- Az önzőség.
- Mindig is önző és önfejű voltál.
- Önfejű… - ismételtem meg –Mindenki a fejemhez vágja…
- Bocsánat… nem akarlak megbántani.
- Nem-nem! Semmi gond. Igazatok van. Makacs vagyok, naiv, önfejű, és rettentő önző.
- Mint mindenki.
- Nem… én nem vagyok olyan, mint mindenki, én sokkal rosszabb vagyok.
- Ne hibáztasd magad!
- Nem teszem. Csak… tudom az igazat.
- Nem tudod, esetleg hiszed. Látod? Önfejű!
Tátott szájjal figyeltem, ahogy Ithan a komolya beszélgetésünket tréfába fojtja. És az igazat megvallva. Tetszett! Nevetni kezdtem, és ő is velem tartott.
- Köszönöm.
- Nincs mit. –mosolygott, és megölelt. Mellkasához szorítottam az arcom, és egy pillanat alatt megnyugodtam. Olyan rég volt ehhez hasonló pillanatban részem. A pár perccel ezelőtt tornyosuló gondok távolinak tűntek. Fellélegeztem. Nekem itt van Ithan. Nem vagyok olyan egyedül. Pár könnycsepp szökött ki a szememből, de nem sirattam semmit, nem. Boldog voltam, nagyon is.
- Jó napot! –lépett be a tanár, és szigorú tekintettel várta, amíg mindenki felpattan.
- Jó napot. –zengte az osztály. Mikor intett a kezével, leültünk. Ennyi volt. Most jön az, hogy: „Csináljátok a munkafüzetben szereplő feladatokat.”
- Csináljátok a munkafüzetben lévő feladatokat.
- Majdnem eltaláltam. –súgta oda Ithan, és mosolyognom kellett rajta. Igen, most újított.
- Majd legközelebb. –kacsintottam, és elővettem a telefonom, majd a fülhallgatóval a fülemben elterültem a padon. Unom már ezeket az órákat. Vagy dolgozat, vagy semmi. Ez a két választás. Óra végén mindenki elrohant, de én ráérősen pakoltam.
- Mi a baj? –nézett rám Ithan.
- Összevont biosz.
- Értem. Lógjunk!
- Nem tehetem.
- Mi? Ezt most pont te mondod?
- Tudom, de… már így is a kicsapás szélén állok, szóval.
- Oké. Akkor… tettesd, hogy rosszul vagy.
- Milyen ókori tippjeid vannak. –kacagtam.
- Jó-jó, megadom magam.
- Helyes. –álltam elé, és átöleltem.
- Mostanában jó dolog lett Ithan ölelgetése?
- Igen. Nagyon.
Ithan hátrahőkölt a válaszomon, és meglepetten kutatott valamit a tekintetemben. Kék szemei homályosnak tűntek, de csak egy pillanatra.
- Mennem kell.
- Nekem is. –sóhajtott.
- Akkor, majd később.
- Persze.
Mikor beértem az osztályba, senki sem nézett rám. Ne tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy ez nem tetszik. Leültem Ian mellé, várva, hogy megenyhül, de nem. Elfordította a fejét, és átült a mögöttem lévő padhoz. Az Ithantől elcsent nyugodtságom szertefoszlott, és idegesen szorongattam a tollamat.





***

- És te vagy…
- Igen?
- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött… - Szóval igen? –törtem meg a csendet.
- Aud…
- Igen?
- Azért hívtalak, hogy elmondjam, én vagyok… kitaláltad, de ez már nem számít.
- Miért csináltad?
- Mert gyűlöltél, és hiányoztál, és cseszettül szükségem volt rád.
- Sajnálom.
- Ez már nem segít!
- Mégis felhívtál.
- Igen… hogy azt is elmondjam, hogy ne várj többé, hagyj békén, és én sem zavarok. Nagyot csalódtam benned.
- Ian…
- Psszt. Ez… sajnálom Aud, de ez nekem túl sok. Majd talán észhez térsz, és ha tudod mit akarsz, keress meg.
- Téged akarlak, azt hiszem.
- Hiszed, vagy tudod?
- Hiszem… - fogalmam sincs, hogy miért voltam ilyen őszinte, csak… nem akartam többé hazudni.
- Nézzenek oda… életedben először igazat mondasz.
- Hagyd abba!
- Oké. Akkor, szia.
- Ian ne… - a telefon kisípolt, és én minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem, de hiába hívtam, nem vette fel, egy idő után kinyomta, és abbahagytam. Ennyi volt. Elveszítem… Őt is. Hogy lehetett ilyen?

***



Tisztán emlékeztem a tegnapi beszélgetésünkre. Minden szó erősen belém égett. Nem csodálom, hogy rám sem néz. Én rontottam el, csakis magamat hibáztathatom. Az óra gyorsan telt, de mikor mindenki elhagyta a termet, mintha megállt volna az idő. Iant néztem, miközben kisétált. Mintha az egész le lett volna lassítva, minden egyes másodpercben újabb és újabb súlyok rakódtak a mellkasomra. Mélyen elraktároztam ezt a fájdalmat, de… annyira… elviselhetetlen volt.
- Audrey? –állt elém Ava.
- Hm?
- Sajnálom.
- Mit?
- Mindent.
- Késő, Ava. Már megtörténtek a dolgok, nem vonhatod vissza.
- Tudom, hogy mekkora… voltam.
- Mi?
- Tisztában vagyok vele, hogy mit műveltem. És hidd el, annyira bánom az egészet.
- Miért?
- Mert… megjátszottam magam.
- Te?
- Én.
Tátott szájjal fürkésztem Avat, de igazat mondott. Ez mégis hogy lehet? Észrevette magát…
- Nem szép dolgokat csináltam Aud, annyi fiúval szórakoztam, köztük Mattel is.
- Értem.
- De te… mikor visszajöttél közénk, azt hiszem, rájöttem milyen hülye vagyok. Nem érdemelte ezt meg senki, főleg nem tőlem.
- Tudod, valaha felnéztem rád.
- Rám?
- Igen… te voltál a legjobb.
- Nem, én sosem voltam az.
- Szereted Pault.
- Tudom.
- Miért nem engedsz neki?
- Mert csak le akarna fektetni, ara pedig nincs szükségem. Te tetszel neki Aud.
- Badarság.
- Nem, nem az!
- Sajnálom.
- Nem érdekes. Nem akarlak elveszíteni… és… ha ez abba kerül, hogy ott hagyjam Pault, megteszem.
- Hogy micsoda? –néztem meglepetten, de ő csak könnyedén megigazította a szőke fürtjeit, és mosolygott.
- Hallottad, nem?
- Bolond vagy. Paul nem fogja engedni.
- Hogy lehetsz ilyen vak?
- Vak?
- Nem veszed észre? Amikor Paul rájött mit tett veled, bánja az egészet, érted? Életében először lelkiismeret furdalása van.
- Nem értem.
- Mikor Ithannel voltál a parkolóban, Paul neki akart esni, de te leállítottad, egy mondattal.
- Oh…
- Hallgat rád, bármit megtenne csak, hogy megbocsájts neki.

7.fejezet

Bárcsak semmissé tehetném az estét. Azt mondják, nem érdemes azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha… de nekem ez nem megy. Mi lett volna, ha Ian megcsókol. Akkor most másképp lenne az egész? Itt ülök biológián, és csak nézek ki a fejemből. Ian ma nem ült le mellém. Egész nap elzárkózik, és én is meghúzom magam. Mattnek igaza volt…

„ Futottam haza, a könnyeim megállíthatatlanok voltak. Egy világ tört össze bennem. Mikor végre beértem a házba, Matt esett nekem.

- Nem mondod, hogy elmentél!

Nem válaszoltam neki, nem mintha tudtam volna. Kapkodtam a levegő után, és csak bámultam.

- Audrey! Mi történt az arcoddal? A jobb oldala vörös… - mondta rémülten, és elkerekedett szemeiben dühöt pillantottam meg.

- Bántott Paul… - szegeztem a földre a tekintetem.

- Megölöm! –dühöngött, és az ajtó felé indult meg, de visszarántottam.

- Matt, ne legyél hülye! Ezerszer elmondtam már, hogy ne kövesd a példámat…

- Nehéz nem ezt tennem, szeretlek, és olyan akarok lenni, mint te…

- Idióta, és megtört?

- Nem… erős, és imádni való…

- Matt, te nem úgy látsz engem, ahogy valójában kellene. Én erősnek tettettem magam, hogy segítsek. De… ezzel úgy látom, csak ártok! Iant elvesztettem, és Nathant is, ugyan úgy, mint anyuékat, érted? Ne akarj olyan szerencsétlen lenni, mint én! Vigyázz magadra… kérlek.

- Ian? Mióta kedveled őt?

- Épp erről van szó… azt hiszem… ma mindenkit elvesztettem…

- Ezt hogy érted?

- Paul… holnaptól újra fenyegető lesz rád nézve.

- Értem…

- Sajnálom…

- Mondtam Aud, ne állj vissza, én meg akartam akadályozni, de te öntörvényű vagy! Tudtam, hogy ez lesz.”

Szorult torokkal szakítottam félbe az emlékeket. Borzasztóan éreztem magam, hogy lehetek ilyen ostoba?

„Öntörvényű” –ez a szó égett bennem. Öntörvényű vagyok… ezt nem ők mondták rám először. Én nem fájdalmat okozni, sokkal inkább szeretni akartam… és megvédeni Mattet. Ava tegnap éjjel kiállt értem… csalódtam benne, persze jó értelemben.

Az óra végét jelző csengő megszólalt, és a tanár kisétált a teremből. Azt hiszem mindenki elment, de én maradtam. Nem tudtam felállni. Csak bámultam magam elé…

- Aud? –lépett hozzám Ava.

- Szia… -suttogtam.

- Minden rendben? Sajnálom azt, ami tegnap történt… én nem akartam, hogy ez legyen. Ha tudom, akkor nem rángatlak el.

- Nem te rángattál el. –vettem erőt magamon, és elindultam kifelé.

- Audrey kérlek! Ne csináld ezt!

- Nem csinálok semmit Ava… ennyi volt, vége! Köszönöm, amit tegnap tettél értem, nagyon jól esett. –húztam mosolyra a számat egy pillanatra, majd újra elkomorodtam- Menj vásárolni, csináld azt, amit szeretnél, kiszállok újra az életedből!

- Audrey…

- Nem akartam rosszat.

- Figyelj, sajnálom, hogy ez történt Mattel.

- Mi? –néztem rá döbbenten.

- Tudom, hogy miattam van az egész. Én utasítottam vissza az öcsédet, és ezért Paul rászállt, és…

- Te tudtad, hogy ez lesz?

- Nem igazán… én nem akartam, hogy ez történjen.

- Jézusom, Ava…

- Sajnálom Aud.

- Most már mindegy. –sóhajtottam, és magam mögött hagytam.

Nem lehet, hogy Matt miattam… nem. Sűrű léptekkel indultam meg a parkoló felé, hogy minél hamarabb otthon lehessek.

- Audrey! –szólt utánam valaki, és automatikusan megfordultam. Az, akivel szemben találtam magam, megdöbbentett.

- Te beszélsz velem?

- Hát, nagyon úgy tűnik.

- Hogy-hogy?

- Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e.

- Miért?

- Hallottam a tegnapról…

- Pompás… beszélj te is erről!

- Tudom, hogy nem nagyon bírsz… megértelek.

- Ilyet ki mondott neked?

- Hát, egyszer csak elkezdtél kerülni, pedig kiskorod óta ismersz.

- Mi? De hiszen… azt hittem, te… sajnálom.

- El van felejtve, de mond… hogy vagy?

- Jól.

- Őszintén?

- Nem túl jól…

- Audrey, én…

- Audrey! –szakított félbe minket Paul. Ahogy ránéztem, hirtelen beugrott a tegnap este. Zihálni kezdtem, és összeszűkült a torkom.

- Hagyj békén. –ejtettem megfontoltan a szavakat.

- Te meg mit csinálsz Auddal? –hagyta figyelmen kívül a kérésem, és Ithanre szegezte a tekintetét.

- Mi közöd van hozzá? –válaszolt a fiú, és Paul kezei ökölbe szorultak, és úgy láttam kész volt ütni, de megállítottam.

- Kérlek, menj el. –néztem a szemébe félénken, és furcsa mód’ hallgatott rám. Megrázta a fejét, és elsétált.

- Ez mi volt? –nézett rám Ithan.

- Nem tudom.

- Vigyázz magadra Audrey, oké?

- Aha…

- Szia…

- Mész is?

- Igen, majd még dumálunk.

- Rendben… viszlát.

Beszálltam a kocsimba, de most már nem akartam annyira hazamenni. Olyan emberek állnak szóba velem, akikről azt hittem, hogy már rég elfeledtek… Darren, Ithan, és ki tudja, hogy ki lesz a következő. Viszont… én most csak egyetlen egy emberrel szerettem volna lenni, de ő pont hogy az ellenkezőjét akarta. Fél úton erősen azon kezdtem törni a fejem, hogy mi van, ha Ian… a telefonos srác? Egyáltalán nem lehetetlen.

Mikor beléptem a házba, Jake, rohant el mellettem, és eltűnt a bejárati ajtóban. Bizonyára megint késik a munkahelyéről. Mély levegőt vettem, és próbáltam érveket felhozni, hogy miért nem lehet Ian, de nem sikerült. A telefonos srác, azt mondta nekem, hogy ha kitalálom a nevét, nem fogja letagadni. De most mégsem hívhatom fel. Nem eshetek neki egyből. Meg kell várnom, amíg ő keres engem. Azt hiszem, Ian az, igen, csak Ő lehet. Ki más lenne?

Felrohantam a szobámba, és ledobtam a táskám az ajtó mellé. Végig dőltem az ágyamon, és vártam, hogy múljon az idő… nem ment, hiába, ha nagyon akarok valamit, szenvedve és fogcsikorgatva ki kell várnom. Ez egy meglehetősen szörnyű nap volt. Forgolódtam az ágyamon, de ettől csak idegesebb lettem. Már nincs olyan távol tőlem… egy karnyújtás és újra boldog lehetek. Önző vagyok… igen, de nekem… akkor is szükségem van rá! Nem akarom elveszíteni… így nem!

Ökölbe szorítottam a kezeimet, és a gombócok ellenére, amik a torkomban sorakoztak… felálltam. A szekrényem elé léptem, és kihúztam a legalsó fiókom. A szívem megiramodott, és a látvány könnyeket csalt a szememre. Mély levegőt vettem, és kiemeltem a fehér ajándéktasakot. Ebbe rejtettem el… mikor… mikor minden fájt.

Kiöntöttem a szőnyegemre a tartalmát, és iszonyatos légszomjam támadt. Minden emlék felszínre tört. Képek sorozata bámult rám a padlóról. Anyu… apu… a gyermekkorom.

- Borzasztóan hiányoztok. –suttogtam, de a hangom elcsuklott.

Felemeltem a legszembetűnőbbet… Iannel ültem a hintában, és nevettünk. Nem is vettük észre a kamerát. Feltéptem a szívemben egy rég eltemetett emléket. Boldog voltam. Nem volt semmink, szegények voltunk, de nem érdekelt. Én örültem mindennek, amim volt. Iannek. Újabb képeket vettem a kezembe… Ithan és én… kézen fogva sétálunk a folyónál, nevetünk. Újabb kép… Ava és Matt… nevetnek. Ian, Ithan és Paul… nevetnek. Én és Ithan újra… a fűben fekszünk, nevetünk. Anyu és én… az ölében alszom, Ő nevet. Nevetés… az összes képen ott van. A boldogság. Újabb kép, én és Darren, ő nevet, én duzzogok, és a kezemben szorongatom a lyukas labdám. Újabb kép… a labdát hozzávágtam és nevetek. BOLDOG VOLTAM! Mi ez a sok emlék? Hogy változtunk meg ennyire? Miért kellett így alakulnia? Hiányzik a nevetés, a boldogság, amik a képekből áradtak… csak a múlt darabkái, aminek… már réges-rég vége szakadt. Ennyi volt.

Sikítani tudtam volna, és nem volt erőm visszatartani a könnyeket. Az összes képet, amitől csak egyre jobban undorodtam magamtól, visszaszórtam a fiókba, és ugyan ezzel a lendülettel betoltam.

Mindenki mosolygott, mindenki boldog volt… nem volt rivalizálás. Nem volt semmi. A miénk volt a világ, és nem érdekelt senki. Rettenetesen megváltoztunk. Minden más lett. Összeomlottam. Ava szeretett, őszintén. Paul nem ért hozzá senkihez. Iannel jól megvoltunk. Darrent öcsémként szerettem. Ithan… imádtam vele lógni…

Most meg, még Nathantől is elszakadtam.

A telefonom megszólalt, és én automatikusan felvettem, nem is pillantottam a kijelzőre.

- Igen?

- Bocs, hogy előbb hívlak.

- Te vagy az? –döbbentem le.

- Én…

- Sajnálom a tegnapi dolgot.

- Micsoda?

- Én… tudom, hogy ki vagy, megígérted, hogy nem tagadod le, emlékszel?

- Igen…

- Szóval… te… kiskorom óta ismersz.

- Igen.

- Jóban voltunk, de egyszer csak megszakadt…

- Igen.

- És te vagy…

- Igen?

- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött…

6. fejezet

- Mondtam, hogy ne gyere el. – indult meg felém Ian.
- Mondtam, hogy ne akarj irányítani.
- Jaj Aud, nem akarlak irányítani, fogd fel, hogy féltelek.
- Nem kell! Menjünk be. –ragadtam meg a kezét, és magam után húztam. Kicsit összeszűkült a torkom, és emlékek lebegtek a fejem körül, de figyelmen kívül hagytam. Ha már egyszer itt kell lennem, élvezzem is, ha egyáltalán ilyen szóba jöhet.
- Nyugi Aud. –kacagott Ian.
- Nyugodt vagyok…
- Ava keresni fog.
- Tudom…- sóhajtottam - Szóval menjünk oda hozzá. azt hiszem.
Áttörtünk a tömegen, és Ava asztalához sétáltunk.
- Szia Audrey! –mosolygott rám. Szőke fürtjei fedetlen vállára omlottak, és vérvörös ajkait újra szóra nyitotta- Kérsz? –nyújtotta felém a kezében szorongatott… üveget, de megráztam a fejem. A környezet miatt úrrá lett rajtam a múlt. Ugyan úgy kezdtem érezni magam, mint régen. Nem tudom, hogy mi történt, de levegő után kezdtem kapkodni. Izzadt a tenyerem, és oxigénre volt szükségem.
- Jól vagy? –kérdezte April.
- Persze. –mosolyogtam rá, de ez a mosoly átalakult fintorrá, mikor megláttam Pault közeledni.
- Szia, kislány. –tette a vállamra a kezét, de én csak bólintottam.
- Paul, hagyd békén, most velünk van. –mondta Ava flegmán, és éreztem, ahogy a fiú megfeszül.
- Féltékeny vagy Ava? –mentette ki magát.
- Én? Ugyan, miért lennék az. Menj, táncolj inkább.
- Majd táncolok, ha akarok, jó?
Gyorsan kizártam a fejemből a vitát, és elhúzódtam Paultól. Ian észrevette, hogy távolodom, és ezért hirtelen kettőnk közé ált. Mély levegőket kellett vennem, hogy kitisztuljon a fejem. Pia szag terjengett az egész épületben, és sűrű, keserű füst. Régen szerettem… de már minden más.
- Elmenjünk egy kicsit? –kérdezte Ian úgy, hogy csak én haljam meg.
- Nem szükséges, kibírom.
- Oké. –válaszolta, de én abban a pillanatban meggondoltam magam, és el akartam tűnni.
- Nem akarsz táncolni egy kicsit?
- Kedved támadt?
- Azt hiszem igen, vagyis inkább az, mint itt állni.
- Rendben.
Megragadtam Iant és magam után húztam, át a tömeg másik felére, messze Pauléktól.
A zene egyre hangosabban szólt, és lassan felvettem a ritmusát. Hirtelen minden köd elszállt a fejem körül, és csak Ianre figyeltem. Kezdtem fáradni, de nem érdekelt, nem hagytam abba a táncot. Ian mosolyogva húzott magához, és hiába dübörgött a zene, mi teljesen máshogy kezdtünk mozogni. Nem tudom, hogy mi történt, de csak őt láttam magam előtt. Szorosan egymáshoz simulva ringatóztunk. Nem érdekelt semmi, és senki. Felnéztem, hogy lássam az arcát, és ő egy hibátlan mosollyal fürkészett. Kék szemeiben merülni kezdtem, és képtelen voltam abbahagyni. Ian kicsit eltávolodott, és nekem is tisztult a fejem. Eltűnt az előbbi érzés, de vissza akartam kapni. Újra közel mentem hozzá, és meglepve figyelte, hogy mennyire beengedem a világomba. Ismét az arcára néztem, és ajkai rohamosan közeledtek felém, épp hogy súroltuk egymást, mikor valami elrántott.
- Mi van? –kérdeztem automatikusan, de Paullal találtam szembe magam.
- Mit műveltek?
- Táncoltunk, talán nem szabad?
- Hát Audrey, vele nem, viszont velem igen.
- Hogy mondod?
- Hallottad nem?
- Szállj le rólam! –ellenkeztem, azzal visszafordultam Ianhez, de Paul megragadta a karom, és maga után rántott.
- Tudom, hogy táncolni akarsz! –magyarázta, mikor magával szembe fordított.
- Nem akarok. –néztem homályos tekintetébe, és félve jöttem rá, hogy részeg. Mivel nem tudtam, hogy mit fog tenni, ha visszautasítom, táncolni kezdtem vele, de tartottam a távolságot. A zene lassúra váltott, és a szívem majd kiugrott a torkomon.
- Na? –tárta szét a karjait, és várta, hogy hozzá simuljak, de nem tudtam megtenni. Mély levegőt vettem, és kész voltam elrohanni, de egy pillanat alatt magához rántott. A pólója bűzlött a cigitől, és a szájából átható alkohol szag ömlött.
- Kérlek ne! –akartam eltolni, de erősen tartott, és meg sem hallotta, amit mondtam.
- Gyönyörű vagy. –szólalt meg, és minden eddiginél jobban féltem. A kezei, amik eddig a derekamon voltak, lejjebb csúsztak, és nem akart ereszteni. Gyenge voltam, hiába próbáltam eltolni, ő nem eresztett. Azt hiszem, észre sem vette, hogy próbálkoztam.
- Állj le Paul!
- Tudom, hogy kívánsz Audrey.
- Menj Avahoz! –üvöltöttem, de a nagy hangzavarban alig lehetett hallani.
- Dehogy megyek, a tiéd vagyok… -nyökögte, és meg akart csókolni, de kitértem előle.
- Kérlek, ne. –mondtam, miközben összeszűkült a torkom, de ő újra meg akart csókolni –Elég!
- Ne tagadd meg magadtól ezt az élményt. –vigyorgott, és újra közelített, felém, de elfordítottam a fejem, és a fülemet kezdte harapdálni.
- NE! –suttogtam, és pár könnycsepp hagyta el a szemem sarkát. Feladtam minden reményt, nem enged el. Mikor már abbahagytam, és undorodva hagytam, hogy a nyakam puszilgassa, Paul eltűnt. Ava állt meg előttem, és elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Minden oké?
- Azt hiszem. –könnyebbültem meg, de ez nem tartott sokáig, Paul félre lökte Avat, és megint felém tartott.
- Nyugi, az enyém vagy.
- Hagyj békén!
- Mi az, hogy hagyjalak békén?
- Érted, nem?
- Ne butáskodj. –vihogott, és megint magához rántott, de én automatikusan pofon vágtam. A szemében valami megváltozott, és nagyon megrémültem. Hatalmas tenyere az arcomon csattant, és a lendülettől a földre zuhantam.
- Normális vagy? –hallottam Iant, miközben segítő kezeket nyújtott nekem. Mikor újra a két lábamon álltam, Paul csodálkozva nézet.
- Soha többé ne gyere a közelembe. –ömlöttek belőlem a szavak, és reszkető lábakkal indultam meg a kijárat felé. Sosem undorodtam még ennyire tőle.
- Ez a te hibád! –hallottam a hátam mögött, és mikor megfordultam, Paul már Iant ütötte.
- Elég! –ugrottam közéjük, és a medve méretű srác hátrálni kezdett.
- Nem akartam…
- De megtetted. –válaszoltam, és Iant magam után húzva kisétáltam.
- Sajnálom. –néztem vérző arcára.
- Mondtam, hogy ne gyere el! –válaszolt közömbösen, és fájt, hogy ez csinálta.
- Nem akartam… én nem akartam bajt…
- De sikerült összehoznod…
- Hagyd abba!
- Öntörvényű vagy Audrey! Azt hiszed, hogy tudod mi a jó neked, pedig nem! Tévedsz, nagyon is!
- De Ian…
- Állj le! Ne akarj ennyire vigyázni Mattre! Ő kereste magának a bajt, és te meg magadra vállalod! Azt hiszed, hogy te állsz a középpontban, pedig vedd már észre, hogy nem!
- Hogy mondhatsz nekem ilyet?
- Könnyen! Egyik percben leszólsz, gyűlölsz, másikban meg közeledsz! Nem értelek Aud! Magad sem tudod, hogy mit akarsz!
- És ha nem tudom, akkor meg mi van?
- Ezzel másoknak ártasz! Nem engeded közel magadhoz az embereket, és csodálkozol, ha ez történik! Nézd meg mit tettél Nathannel! Ha olyan jó barátnak tartanád, akkor nem hagytad volna ott Lily mellett! Az a csaj elvetemült!
- Csak szerelmes Nathbe…
- Ez épp elég! Fogd már fel! Mások életével játszol Aud!
- Ne keverj bele mást a problémákba!
- Oh… azt hittem, hogy te csinálod ezt! –nézett a szemembe, és beláttam, hogy igaza volt.
- Kérlek, hagyd abba! –szegeztem a földre a tekintetem.
- Nem akarlak bántani Audrey! Mond, van valaki, akivel legalább őszinte vagy?
- Igen…
- Kicsoda?
- Te…
- Velem? Ne nevettess.
- Rendben… de attól még van…
- De ne is hazudj!
- Igen is van! Ott a telefonos srác!
- Telefonos srác?
- Minden nap felhív, a giminkbe jár, és tetszem neki…
- Kicsoda?
- Nem tudom.
- Jaj, Audrey! Azt ne mond, hogy… ilyen nincs!
- Most mi van?
- Audrey! Azt sem tudod, hogy kivel beszélsz, és vele vagy őszinte? Nevetségesen viselkedsz!
- Tiporj a földbe, oké?
- Nem akarom…
- Már megtetted. Egy fél órája, még…
- Még?
- Azt hittem, hogy fontos vagyok neked. Majdnem történt köztünk valami.
- Majdnem.
- Hogy lehetsz ilyen?
- Majd szólj, ha tudod, hogy mit is akarsz valójában, oké? Addig meg, felejts el…
Könnyes szemekkel fürkésztem, de semmit nem találtam a szemeiben, komolyan gondolta. Elszédültem egy pillanatra, és bántam, hogy nem sikerült a csók… azt hiszem, ma este minden megváltozott. Ennek előbb kellett volna megtörténnie.
- Sajnálom. –hebegtem, de Ő csak megrázta a fejét, és hátat fordított nekem.
Egyre jobban szúrt a szemem, és egyre több könnycsepp száguldott végig az arcomon, és el akartam bújni valahova. El akartam menekülni a világból. Ebből az érzésből erőt merítve rohanni kezdtem. Rohanni haza…

5. fejezet

Reggel gyorsan magamra kaptam valami ruhát, és elrohantam a suliba. Minden fiút figyeltem, akinek barna haja, és kék szemei voltak.
- Aud… - állt mellém Darren.
- Mi van? Neked most nem Paul mellett kellene lenned? - estem neki.
- Nem. Azt csinálok, amit akarok. Csak szólni szerettem volna, hogy ma este lesz ez a buli féleség, és hogy gyere el!
- Nem megyek én ilyen helyre.
- Muszáj jönnöd Audrey! - erősködött.
- Mégis miért kellene ott lennem? Ugye nem akarod, hogy végig kelljen néznem az összes részeg barmot?
- Nyugi már… nem lesz ott senki ilyen!
Megráztam a fejem. Még hogy nem lesz ott senki ilyen! Nagyon vicces. Hátat fordítottam neki, bár ne tettem volna meg. Még el sem kezdődött a suli és már el van rontva a napom. Ava kék szemei kíváncsian fürkésztek engem.
- Mi van? - kérdeztem tőle meglepve.
- Hogy nézel ki?
- Miért?
- Fekete? Na, ne már Audrey... fekete a pólód, és a nadrágod is, még szerencse, hogy csőszárú! Kit gyászolsz ennyire?
- Jaj, Ava…
- Semmi nyafogás! Legalább valami színes cucc lenne rajtad!
- A fekete is egy szín.
- Jaj, tudod, hogy értem. És mi az, hogy nem jössz el este? Dehogy nem jössz! Muszáj ott lenned.
- Jön April is. Az nem elég?
- April, valóban. De neked is ott kell lenned! Kérlek Audrey!
- Még eldöntöm… - sóhajtottam, és elindultam az osztályom felé.
Nagyon untam az egész napot. És semmi kedvem nem volt még este is velük lenni. Az a szerencsém hogy nem vagyok az osztálytársa egyiknek sem.
Mikor a negyedik óráról is kicsengettek, mehettem biológiára. Már csak ez hiányzott. Nem kellett volna jelentkeznem. Heti öt óra, minden nap egy. Nagy hiba volt.
- Szia Aud. - tette a vállamra Paul a kezét.
- Hello.
- Ma jössz ugye?
- Este?
- Ja.
- Miért kérdezi ezt mindenki tőlem?
- Mert talán tudni akarjuk?
- Hű, de meglepő, nem is sejtettem. - gúnyolódtam, de ő csak vihogott rajtam.
- Gyere el kislány, ott a helyed, érted?
- Nem! Tudod, hogy nem szeretem ezeket a partikat.
- De régen szeretted. - erősködött.
- RÉGEN!
- Na, figyelj ide! Nem az volt a téma, hogy annyira vissza akarsz jönni? Mert talán hiányzik a régi életed, akkor meg mit kavarsz itt?
- Nem kavarok én semmit Paul! Egyszerűen nincs hangulatom!
- De legyen! Este lássalak, vagy-
- Paul. - állt mellém Ian - Ha nem akar jönni, nem jön!
- Dehogy nem! Ne állj már mellé, tudod, hogy még…
- Bizonyítania kell? Ó, szóval mégsem tag… teljesen!
- Ügyes vagy ember, mondj csak el neki mindent! - feszült meg Paul ökle.
- Tudom. - szóltam közbe- Újra szeretném a régi életem. - nyögtem ki ezt a mondatot, és iszonyúan szúrt a szemem. Ian tátott szájjal figyelt engem, de Paul nem is vett róla tudomást.
- Tudtam, hogy ezt akarod! - kacsintott rám- Nem akarok én veled rosszban lenni csajszi, érted? Akkor este lássalak, rendben?
- Rendben. - nyökögtem, és végignéztem, ahogy Paul besétál az osztályba.
- Ne keverd ennyire bele magad Aud!
- Matt! Miatta… muszáj.
- Nem az!
- Nem érted a helyzetet Ian. -suttogtam és én is bementem az osztályba. Ava vigyorgott rám a terem másik feléről.
- Tudja, hogy jössz. - fogta meg a vállam Ian.
- Ott van neki April.
- April… hogy vehették fel egy gimibe?
- Attól még, hogy sík hülye, valaha… volt szíve.
- Te mindig ezzel jössz Aud. Az rég volt már… te is tudod, ha valaki jó volt is. Már nem az! Nézz körbe. Az osztály fele Paullal van, a többiek…
- Őket elnyomjátok.
- Igen. - sóhajtott.
- Én is ezt csináltam.
- Ne kezdjük elölről Audrey.
- Jön a tanár. - mutattam az ajtóban álló Mrs. Scottra.
Az óra nagyon gyorsan telt, feszülten figyeltem, és mindent jegyzeteltem. Nem tudom, hogy miért, de éreztem, hogy nem szabad megadnom Iannek az esélyt, hogy beszéljen velem. Óra után felálltam a székről, és az ajtó felé vettem az irányt, de Ian megragadta a karom.
- Mi van? - néztem vissza rá. Kék szemei kutattak valami után. Csak bámult rám. Nagyon törte valamin a fejét, és idegesített, hogy nem szólalt meg. - Ian! - türelmetlenkedtem.
- Maradj este otthon. - ejtette megfontoltan a szavait.
- Nem tehetem!
- Majd magamra vállalom.
- Miért?
- Paul… hát…
- Bökd már ki.
- Bejössz neki Audrey.
- És?
- Nem érted… rád fog mászni… én már nem tudom leállítani, ha részeg.
- Nem fog rám mászni, meg tudom magam védeni.
- Maradj otthon.
- Miért akarod ennyire?
- Féltelek…
- De nem kell.
- Kérlek!
- Állj le Ian!
- Akkor… legalább… gyere velem!
- Erre ment ki az egész?
- Nem! Komolyan rád akar mászni, és féltelek!
- Nem kell mondtam már!
- Gyere velem!
- Nem! Egyedül megyek! - förmedtem rá, és elrohantam. Beszálltam a kocsimba, és padlógázzal hajtottam haza. Felrohantam a szobámba, és a vezetékes telefonhoz álltam. A mobilomból átmásoltam a fiú számát, és vártam, hogy felvegye.
- Igen? –szólt bele, és pillanatok alatt megnyugodtam.
- Találkozni akarok veled. –hadartam –Ma este.
- Miért?
- Kérlek…
- Hol?
- A bulin… muszáj elmennem. Kérlek, kísérj te.
- Most nem fog menni.
- Miért?
- Nem vagyok a városban Aud.
- Hol vagy?
- Messze…
- Mégis hol?
- Párizsban.
- Mit keresel te Párizsban?
- Lényegtelen. Sajnálom.
- Te… nem is akarsz találkozni velem. – suttogtam.
- Dehogynem…
- Mondtad volna, hogy Párizsba mész!
- Hirtelen jött.
- Ilyet nem hozunk meg csak úgy hirtelen.
- Audrey. Ezt ne feszegessük. Idővel látni fogsz.
- Szükségem van rád.
- Azt sem tudod, hogy ki vagyok.
- Ez miattad van, ha ennyire akarod, mond el!
- Psszt. Ne zaklasd fel magad. Hamarosan találkozunk, de most mennem kell. És… vigyázz magadra ma este. Ne menj Paul közelébe.
- Könnyű azt mondani.
- Audrey!
- Jól van… szia.
- Vigyázz magadra. –mondta újra, és letette.
A szekrényemhez léptem, és előhúztam a legaljáról egy fekete, óriási dobozt. Minden régi ruhámat beleszórtam, hogy ne emlékezzek az estékre. Leemeltem a teteét, és kiöntöttem az ágyra a tartalmát.
Szétdobáltam a ruhákat, végül egy lila mellett döntöttem. Szőke hajamba elszórtan csináltam pár hullámot, a többi részét kivasaltam. Mély levegőt vettem, és megnéztem magam a tükörben. Megrémített a látványom. Épp úgy néztem ki, mint pár évvel ezelőtt. Leszámítva, hogy már belül más vagyok. Cipő után kutattam, de végül elmentem a tűsarkúk mellett, és a fekete tornacipőt választottam.
Lerohantam a garázsba, de inkább a gyaloglás mellett maradtam. Hosszú útnak tűnt, de legalább volt időm gondolkodni. A telefonos srác biztos nem ment Párizsba. Nem akar találkozni velem. De mire is számítottam. Egyszer sem voltam még szerelmes. Hiába voltak barátaim, nem szerettem őket. Miért lenne ez most másként?
- Hé! –állt meg mellettem egy kocsi, és Paul hajolt ki az ablakán.
- Mi van? –néztem rá undorodva.
- Elviszünk, szállj be!
- Gyalogolni akarok.
- Ahogy gondolod. Biztos nem jössz?
- Aha. –bólintottam, majd végignéztem, ahogy eltűnnek a kanyarban.
Hosszú este lesz, és minden porcikámmal kívántam, hogy ne kelljen emlékeznem.
Mikor a csarnokhoz értem, megpillantottam a villódzó fényeket, és már nem volt visszaút.
„Készen álltok?” –hallatszott bentről, a tömeg sikított, és bömbölni kezdett a zene. Hirtelen meggondoltam magam.
- Mire vársz? –állt mellém April. Fekete haja az arcába omlott, és várta a válaszom.
- Mindjárt megyek.
- Nem! Most! Ava már bent van!
- Menj csak, nekem még levegő kell.
- Rendben, aztán gyere! –mosolygott, majd eltűnt a füstben.
Mélyeket lélegeztem, és elindultam a bejárat felé. Már sokan láttak, ostobaság lenne elrohanni. Iant pillantottam meg az ajtóban. Barna haja az szemébe lógott, és a száján lévő piercinget harapdálta.

4. fejezet

Nem is tudom már, hogy mit várok el Paultól. Mattet még mindig figyeli, hiába minden, mintha csak dísz lennék. Azt hiszem, el kellene nyernem a bizalmát, újra. Ian nem tágít mellőlem, mintha minden percben nekem eshetne valaki. Ava már elfogadott, és büszkén mesél az ’csodás’ életéről. Pont ebben a percben is ezt tette.
- Figyelsz rám Audrey?
- Persze, mit vettél még?
- Imádlak. Na, szóval… tetszett a piros is… - próbáltam kizárni a fejemből a fecsegését, és végre rájönni, hogy mit is tehetnék. De sajnos semmire sem jutottam, csak a sötétben tapogatóztam.
- Aud! –ált elém Ian.
- Te meg mit csinálsz itt? –esett neki rögtön Ava.
- Audhoz beszéltem, fogd be! Velem jönnél? Kérlek. –nézett rám a kék szemeivel, és nem tudtam nemet inteni. Amúgy is kapóra jött, hogy itt hagyjam a „barátnőmet”.
- Ava? –néztem a mellettem ülő lányra.
- Menj csak, ha akarsz. De előtte egy kérdés! Piros, vagy fekete?
- Ő… fekete, az megy mindenhez. –vágtam rá zavartan, majd felálltam, és Iannal a jobb oldalam kisétáltunk a plázából.
- Ian. Ha tudnád, mennyire szeretlek.
- Miért? –mosolygott rám.
- Ne érts félre… - kacagtam –de még egy perc Avaval, és meghalok.
- Nem véletlenül segítettem neked.
- Köszi, hazavinnél?
- Már menni is akarsz?
- Hát azt gondoltam, hogy…
- De buta vagy, nem mész sehova. –mosolygott szakadatlanul –Ma legyél velem.
- Miért? Sok dolgom van még, nem érek rá a hülyeségeidre, te is tudod.
- Nem tudom. Kérlek Aud, maradj. Miért nem adsz nekem egy napot?
- Minek? Már kaptál.
- Régen.
- Ennyi. Vigyél haza Ian!
- Audrey! Kérlek.
- Nem! Jó, tudod mit? Nem kell haza vinned.
- Na, látod.
- Megyek busszal. –emeltem az ég felé a tekintetem, és a főutca felé vettem az irányt.
- Audrey várj!
- Nem érted, hogy haza megyek?
- Haza viszlek, jó?
- Nem kell.
- Kérlek, Aud, legalább ezt engedd meg.
- Na, jó, de nem versz át?
- Dehogy. Gyere már, mégsem hagyhatom, hogy buszoznod kelljen.
- Kibírtam volna.
- Tudom, ismerlek.
- Nem… nem ismersz. Csak azt hiszed. –gúnyolódtam, bár tudtam, hogy egy bizonyos fokig valóban tisztában van velem. De ez semmit sem jelent.
- Makacs vagy.
- Ez van. –mosolyogtam, miközben a parkolóhoz sétáltunk.
- Tetszik még a kocsim?
- Persze, emlékszel?
- Miért ne emlékeznék?
- Akkor jó,már attól féltem, teljesen meggyűlöltél.
- Ilyen nem fordulhat elő Ian, tudod, hogy mennyire fontos voltál nekem, és egy kicsit azt hiszem, hogy az is maradsz, de ugye tudod,hogy ott vége lett mindennek, mikor azt mondtad, hogy "nem".
- Ostoba voltam, hogy maradtam.
- Én szereztem volna neked valakit, lett volna barátnőd, érted.
- Nem azért maradtam, hogy legyen csajom Aud! -mondta gúnyolódva, mikor beszálltunk a kocsiba. Felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam a karommal. Nem szólalt meg. Ha nem a nők miatt maradt, akkor mégis miért? Zavaros lett az egész, végig azt hittem hogy e miatt nem jött. De akkor mégis miért?
Ian feszülten markolta meg a kormányt, és idegesen váltott. Szörnyen éreztem magam. Csak bámultam ki a szélvédőn, de nem néztem semmit. Még kellett jó pár km hazáig, és tudtam, hogy én nem fogok megszólalni, amíg ő sem. És ez némiképp megnyugtatott, nem volt kedvem semmiféle lelkizéshez. Ian nagyon furcsa lett, miután kimondtam hogy szerintem miért nem jött. Azt hiszem megsértettem. De ez semmi ahhoz képest,ahogy ő gázolt belém, de akkor mégis miért vagyok ilyen zaklatott?
"Bebeszéled magadnak!" -gondoltam rá erősen, és helyt adtam. Csak bebeszélem, igen, ez a helyes kifejezés, nem történik semmi, és nem is fog. Év végén kilépek, Mattnek nem esik baja, és vége.
- Aud. -szólalt meg Ian, és egy pillanatra átkoztam magamban.
- Hm?
- Én nem azért maradtam, és ezt szerintem te is tudod, csak nem akarod elfogadni.
- Mire célzol?
- Tudod te azt,szóval ezt a témát hanyagoljuk. Ami megtörtént az had legyen feledve, érted? Már nem tehetem semmissé, hagyd hogy vége legyen.
- Bárcsak ilyen könnyen menne. -sóhajtottam.
- Audrey, a dolgok annyira komplikáltak, amennyire te azzá teszed őket!
- Ne akarj ennyire bölcs lenni. -emeltem égnek a tekintetem, de igaza van. Nem csak ő mondta már ezt a mondatot, és van benn némi igazság.
- Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, de azt el fogod felesdni, idővel minden könnyebb lesz, és meg fogod bánni, hogy mindent elhalasztasz.
- Nem lesz könnyebb Ian. Csak elfelejtelek, nem tudom majd felidézni pontosan az arcod, a hangod, azt, hogy mennyire... lényegtelen. De azt nem felejtem el, hogy mit éreztem, csak háttérbe fog szorulni.
- Értem, de te is tudod, hogy alább fog hagyni ez az egész őrületed, szóval előzzük le a jövőt és maradj ma velem.
- Nem! -feleltem feszülten- Vigyél haza!
- Ha nem látnád épp azon vagyok!
- Ne erősködj... most az minden vágyam, hogy a szobámban legyek, és elterüljek az ágyamon.
- Azt velem is csinálhatod! -javasolta vigyorogva.
- Te bolond. -röhögtem rajta.
- Köszi...
- Tudod hogy értem. -kacagtam -Itt fordulj be! -mutattam az utcánk felé.
Ian válaszképpen felhúzta a bal szemöldökét, és rájöttem, hogy miért.
- Aud, tudom hogy hol laksz.
- Jó, már én is rájöttem. -sóhajtottam.
- Figyelj, én nem akarok rosszban lenni veled, és ezt tudnod kell.
- Nem voltunk mi rosszban sosem, de tény, hogy egy perc alatt a padlón vagyok tőled. -gúnyolódtam mosolyogva.
- Igen, és az is tény, hogy te teljesen lökött vagy.
- Engem így kell szeretni, ha nem tetszik, akkor meg ne szólj hozzám.
- Nem mondtam, hogy nem tetszik. -kacsintott, és leparkolt a sárga ház előtt.
- Kösz, hogy hazahoztál, és hogy megmentettél, Avatól.
- Nincs mit. Vigyázz magadra te lökött.
- Nem kell engem félteni. -válaszoltam és kiszálltam a kocsiból.
- Tudom. -bámult maga elé, és visszahajoltam az autóba.
- Hé! Te is vigyázz magadra ember!
- Meglesz. -kacagott.
Hátat fordítottam ennek az őrült napnak, és besétáltam a házba. Jackson a kanapén ült, és épp húzta fel a cipőét.
- Mész dolgozni?
- Igen, sietek. -felelt miközben megindult az ajtó felé- Ja és Audrey, vigyázz a bandával. -szólt még oda, és elment.
- Még te is mi? -néztem utána, majd felrohantam a szobámba.

***

Csak bámultam a plafonom, és azt kívántam, hogy vissza mehessek a múltba. De elgondolkoztam ezen a dolgon, és be kellett, hogy ismerjem, úgyis csatlakoznék, de van amit máshogy csinálnék. Ian... magammal kellett volna rántanom, ostoba voltam, hogy nem tettem meg. Azon törtem a fejem, hogy miért nem jött velem. Ha nem a csajok, vagy az "ismertség", akkor mégis mi tarthatta ott?

- Nem értem! -nyafogtam, és a fejemre húztam a párnám.

A mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Csodálkoztam, hogy ilyen korán hív, de azért örültem neki.

- Szia. -szóltam bele.

- Audrey! Milyen napod volt?

- Egész... jó. -erőltettem ki magamból. -Hogy-hogy ilyen hamar hívsz?

- Hamar?

- Fél kilenckor szoktál.

- Most is annyi az idő.

- Mi?

- Nézz rá az órára. -utasított, és döbbenve láttam, hogy valóban fél kilenc volt.

- Oh... -pirultam el.

- Semmi baj, de mégis mit csináltál ma?

- Ő... itthon feküdtem az ágyamon.

- Végre egy nap mikor végre jó helyen voltál.

- Ezt mégis hogy érted?

- Elkerülted azokat az elmebetegeket.

- Nyugi... voltam velük is. Pontosabban Avaval és Iannel.

- Ők még elfogadhatóak.

- Ezt pont te mondod?

- Oké, jogos, azt sem tudod, hogy ki vagyok, de én legalább nem rántalak semmilyen dologba.

- Csak a beszélgetésekbe.

- Nem vagyok rossz ember Aud!

- Aud? Ezt a nevet nem sokan mondják nekem...

- Nem becézhetlek?

- Dehogynem. -válaszoltam, és elgondolkodtam. Újabb tíz fiút zártam ki...

- Lassan rá fogsz jönni, hogy ki vagyok igaz?

- Chad?

- Dehogy. -röhögött.

- Jól van na. Csak... gondoltam megkérdezem.

- Chad már kimaradt, én még nem.

- Hát, újabb fiúkat húztam ki a listámról. És képzeld, maradt még pár ezer.

- Oké... de most is kiemeltél egyet, ki tudja, talán egyszer ráhibázol.

- De ha kimondom a neved, ígérd meg hogy nem fogod letagadni.

- Rendben, megígérem.

3. fejezet

Eddig egészen biztos voltam a dolgaimban, de már két hete figyelik az öcsém, és nem tetszik ez nekem. Eddig sikerült segítenem rajta, de nem lehetek mindig ott. A telefonos srác is mindig pontban fél kilenckor hív. Félek attól, hogy Mattnek komolya baja esik. Ismerem Paulékat, már kiskorom óta. Tudom, hogy nem hagyják annyiban, és ezt Jake nem képes felfogni.
Magamat hibáztatom csupán! Ez mind miattam van. Ha aznap este beszélek Mattel, nem engedem el a buliba, nincs baj. Miattam van az egész. Ha nem csatlakoztam volna a bandához, akkor pedig soha meg sem történhetne ilyesmi. Fiatal voltam, és ostoba.
Még pár perc, és hív a srác. Nem tudom, ki lehet az, folyton csak kérdezgetem, de nem jövök rá. Azt hiszem, kezdem megkedvelni.
A telefonom megcsörrent, és csak akkor vettem fel, miután végigdőltem az ágyamon.
- Szia. –szóltam bele, és mohón vártam a választ.
- Hogy telt a napod?
- Nem volt semmi különös.
- Mi van az öcséddel?
- Semmi. Megvan, köszöni szépen.
- Jó… hallom most nem érzed magad túl jól.
- Hát… nem éppen.
- Mi történt?
- Paulék rá akarnak venni, hogy álljak újra be közéjük.
- Akinek van egy csepp esze, sosem teszi meg!
- Tudom, én megtettem.
- De képes voltál kiszállni.
- Nehéz volt.
- De megtetted, érted?
- Igaz. Bár… lehet, hogy be kellene állnom, csak egy fél évig, hogy… Mattnek ne essen baja.
- Nem! Ne… nem ér meg ennyit, ezt te is tudod, egyszer elengedtek, de többet nem fognak.
- Olyan ismerős a hangod.
- Ígérem, hogy ha ráhibázol a nevemre, elmondom, oké?
- Már nem érdekel a neved, jó veled beszélgetni.
- Komolyan?
- Igen. Jelenleg hidegen hagy, hogy ismerlek-e.
- Mi történt?
- Csak jó, hogy itt vagy, és kész.
- Ennek örülök.
- Mármint, olyan sokat tudsz rólam, és ez most megnyugtat, remélem, hogy nem vagy valami gyilkos… -mosolyogtam, bár Ő ezt nem látta.
- Dehogy is. És vigyáz Paullal, csak rá akar venni, hidd el.
- Nem tudom, néha hiányzik… mármint Paul nem olyan, mint amilyennek a többiek látják. Idióta poénjai vannak, amiken-órákon át tudunk nevetni. Régen nem volt ilyen abnormális.
- Megértelek.
- Ismerted régen?
- Igen.
- Sokat beszéltem már veled, ugye?
- Fogjuk rá. Hiányzik neked a régi életed?
- Hát, ha tehetném, mindent visszacsinálnék, nem csatlakoznék. De az igazat megvallva hiányzik Paul és Ava régi énje. Ian pedig… őt valaha bátyámként szerettem, és most ő is ottmaradt. Pedig könyörögtem neki, hogy jöjjön velem, hogy majd szerzünk neki egy barátnőt, és nem ettől lesz menő, nem ezért buknak rá! Érted? De Ő nem hallgatott rám. Neki még nem nyílt fel a szeme. Ő ott maradt, nem szakított ezzel az egésszel. Néha úgy érzem, elege van, máskor pedig ugyan olyan, mint Paul.
- Értem. Most mennem kell, fontos dolgom van.
- Micsoda?
- Majd elmondom holnap. Aludj jól, szia.
- Te is, szia.
A plafont bámultam, amíg Matt be nem jött a szobámba.
- Szia.
- Szia, gyere, ülj le. –mutattam az ágyra, és én is felültem.
- Miattam ne menj vissza! Kérlek!
- Matt… nem tudod, hogy az az őrült mire képes.
- Nem kellett volna elmennem oda. És akkor nem vesznek téged rá semmire.
- Nem a te hibád, valahogy úgy is elintézték volna, úgyhogy nyugi. És nem csatlakozom oké?
- Oké.
- Szeretlek Matt, és bármit megtennék érted!
- De nincs szükségem rá.
- Dehogy nincs. Szeretlek, mondtam már.
- Audrey miattam ne! Rendben?
- Majd meglátom, hogy mit tehetek.
- Ne akarj anyu lenni, neked ez nem fog menni.
- Mi van? Bocs, hogy védeni próbállak, ha már a bátyád nem képes rá.
- Jake semmire sem jó. –mosolygott. Én is mosolyogtam, majd fejbe vágtam. –Hé!
- Matt… attól, hogy Jake nem érzékeli a helyzetet, és fontosabbak neki a… csajok. Eltart minket, érted? Nem túl könnyű két munkát végezni.
- Az egyik csak egy pincér.
- Örülj, hogy van mit enned! –förmedtem rá.
- Igaz, sajnálom.
- Figyelj, van, hogy én is meg tudnám ölni. De ő a bátyánk, és különben is, nélküle nem nagyon tudnánk gondoskodni magunkról, szóval, kuss!
- Tudom.
- Maradsz?
- Azt hiszem igen.
- Oké. –suttogtam, és magunkra húztam a takarót.
Utoljára akkor aludt mellettem, mikor hat éves volt. Nem tudom miért, de most szükségem volt a közelségére. Hogy eldöntsem, mit tegyek holnap, de több mint valószínű… meg fogom csinálni.
Matt megszorította a kezem, és kérdőn néztem rá.
- Holnap maradj itthon. –suttogta.
- Nem.
- De ismerlek. Őrültséget fogsz csinálni.
- Nem fogok, aludjunk.
- Ígérd meg!
- De…
- Rajta!
Sóhajtottam. Nem akartam hamis ígéretet tenni neki, csak megbántanám.
- Aud!
- Rendben! Ígérem. –mondtam olyan halkan amennyire csak tudtam.
- Aludj jól.
- Te is.
Ez volt az utolsó mondatom hozzá, mielőtt elaludtam volna. De… ha ez egyáltalán a mentségemre szolgál, érte teszem.
Reggel nehézkesen szálltam ki az ágyamból, és óriási gombóccal a torkomban indultam a suliba.
Nathant útközben felvettem, hisz’ el kell tőle búcsúznom. Nagyon fog hiányozni, de ha velem marad, nem bíznak meg bennem!
- Szia Audrey!
- Nathan. –mosolyogtam.
- Mi a baj?
- Semmi. Miből gondolod, hogy…
- Csak mert mosolyogtál rám… reggel. Jól vagy?
- Mi?
- Már bocsi, de legtöbbször undok és kibírhatatlan vagy, de szeretlek.
- Mi? Én? Mindegy most nem lényeges! Ugye tudod, hogy fontos vagy nekem?
- Igen.
- És azt is, hogy nem hagynám, hogy Paul kinyírjon.
- Aha.
- Épp ezért, mától vissza kell menned Lilyhez.
- Mi van? Az a csaj egy elmebeteg.
- De amíg vele voltál nem vertek agyon minden nap.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni? Ugye… nem akarsz visszamenni.
Erre már nem válaszoltam, hisz’ tudnia kell. Mielőtt megszólalhatott volna, a gázba tapostam. Ismerem, fél a gyorsaságtól, szóval nem mer megszólalni. Van időm beszélni.
- Sajnálom, Nath. Nem ezt akartam, de így alakult, Mattért bármit meg tudnék tenni. Ugye értesz?
Nem válaszolt, csak feszülten kapaszkodott a biztonsági övébe.
Röhögtem rajta, hiányozni fog. Borzasztóan. Mikor a suliban végre leállítottam a kocsit, Nathan idegesen nézett rám.
- Szó sem lehet róla, hogy te visszatérj. NEM!
- Nem tehetek mást. Fél év. Addig bírd ki. Lily majd… hát… ki lehet bírni.
- Őt nem lehet, az egy… Lily nem is ember.
- Dehogy nem!
- Hát… a viselkedése nem utal erre.
- Nath. Sajnálom. –néztem a szemébe, és kiszálltam a kocsiból.
- Aud! Várj! –szólt utánam, de nem figyeltem rá.
Szótlanul szaporáztam meg a lépteimet, és alig jutottam levegőhöz. Vége van! Nincs többé Nath, ezek után nem akar majd velem szóba állni!
Mikor nagy nehezen túléltem a történelmet is, jött az összevont biológia. A tenyerem izzadt, és tonnányi súlyok rakódtak a mellkasomra. Éreztem, ez egy nehéz nap lesz.
Ian az ajtóban várt rám, és a szemei el voltak kerekedve.
- Ne! –ragadta meg a karom.
- Mit ne?
- Paul mindent elmondott! Nem csatlakozhatsz újra!
- Mi?
- Nem engedem, te fel tudtál állni Audrey! Nézz rám, alig várom, hogy eltűnhessek innen, már semmi sem a régi.
- Ezt hogy érted?
- Minden más lett! Paul azt hiszi ő az Isten!
- Ez eddig is így volt.
- Higgy nekem! Ha tehetném, már rég nem tartoznék hozzájuk!
- Oh, tényleg? Én mondtam neked Ian! Ott volt az esély, hogy velem gyere, de nem tetted!
- Bolond voltam, te is tudod!
- Ez már az én dolgom.
- Tudod, hogy nekem is bele kell egyeznem abba, hogy közénk, közéjük állj!
- Az előbb még azt mondtad Paul Istennek hiszi magát! –toltam félre, és berohantam az osztályterembe.
- Ava! –léptem a gyönyörű lányhoz, aki valaha a példaképem volt.
- Mi van? –nézett rám undorodva, de én csak megráztam a fejem.
- Hol van Paul?
- Itt vagyok. –szólalt meg a hátam mögött.
- Paul, én szeretném, ha… - a torkom összeszűkült, és elszédültem egy pillanatra.
- Tudom. Üdv köztünk! –mosolygott rám- Már vártalak egy ideje. Tudtam, hogy visszajössz.
- Paul! –jött be Ian idegesen.
- Mi van ember?
- Nem kellene az én véleményem is?
- Nem! Ő nem új. Audrey mindig is közénk tartozott, csak egy kis időre elment.
Undorodtam Paultól, és magamtól is. Főként magamtól. A világ forgott körülöttem. Már nem csak négyünkből állt a banda. Ott vannak a többi srácok, pár végzős, néhányan az évfolyamtársaim. Túl nagy terhet róttam magamra. Még szinte semmit nem csináltam, de már meg is bántam.
A medve méretű srác magához húzott, és megölelt.
- Hiányoztál te lány. –vihogott, legszívesebben bevertem volna a képét, de hát…
- Audrey! –szólt Ian.
- Igen? –toltam el magamtól Pault.
- Mellém ülsz megint?
- Ühü. –bólintottam, és az osztály másik felébe sétáltunk.
Ian csak akkor szólalt meg újra, mikor a tanár elkezdte az órát.
- Nem vagy normális!
- Mintha te jobb lennél! Ne oktass ki engem!
- Mattet én is megóvhattam volna!
- Tudod, hogy ez nem igaz!
- De egy próbát megérne!
- Bocs, de én jobb szeretek biztosra menni.
- Tudom, ismerlek.
- És azt is tudod, hogy mennyire undorodom tőled!
- Dehogy undorodsz.
- Azt hiszed? –húztam fel a szemöldököm, és többet nem szóltunk egymáshoz.

2. fejezet

Mikor reggel felkeltem, szörnyű bűntudatot éreztem, és muszáj volt átrohannom Matt szobájába.
- Sajnálom. –rontottam be, de az ágya üres volt, és semmi nyomát nem láttam annak, hogy itthon aludt volna. Általában úgy szétszór mindent, hogy lépni sem lehet. Most mi történt?
- Jackson! –sikítottam miközben rohantam le a lépcsőn.
- Mi van? –jött ki alsógatyában a bátyám anyuék volt szobájából.
- Hol van Matt?
- Miért?
- Eltűnt! Nem aludt itthon!
- Nyugi… szólt, hogy elmegy. Buliban volt vagy mit tudom én.
- Úr Isten! Legalább ezt tudhatnád!
- Mit?
- Hé! Ez egy gimis kóteros buli!
- És?
- Mi az, hogy és? Tudod, mennyi barom van ott? Ha ráhajt Avara még meg is verik! Eszednél vagy? Amióta nincsenek anyuék én megpróbáltam normális lenni. Abbahagytam a bulizást, kiszálltam a suli bandából. Nathanre is jobban figyelek. Tudod milyen fontos volt nekem ez az egész! Avaról azt hittem, hogy a legjobb… és kiderült, hogy nem! Anyuék nélkül nekünk kéne gondoskodnunk Mattről, de te nem vagy képes felfogni!
- Na, állj le! Dolgozom, érted? Két munkahelyem is van, csak hogy eltartsalak titeket!
- És ezért tisztellek is, de ez nem elég, figyelni is kéne az öcsédre érted?
- Te is csináltad ugyan ezt, mint ő! Buliztál, megállíthatatlan lázadó voltál! Még a drog incidenst is eltitkoltam a kedvedért!
- De én fel tudtam állni! Ez a legfőbb különbség köztem és Matt között! Ismerem, és nem lesz ereje megtenni! Fogd már fel!
- Jó… sajnálom!
- Mi van, ha a korházban van?
- Jaj, nyugi, tud magára vigyázni!
- Nem tud!
- Állj már le és menj el a suliba!
Inkább nem is szóltam vissza neki, csak hátat fordítottam, és felrohantam a szobámba. Gyorsan magamra húztam az első ruhát, ami a kezem ügyébe került. Felkaptam a táskám, és kirohantam a kocsimhoz. Padlógázzal hajtottam a suliba, és az első szabad helyen leparkoltam. Rohantam a csarnok felé, és remegő kézzel nyitottam be az ajtón.
- Jaj, ne! –sikítottam.
Matt a földön ült, és a kezével az orrát takarta.
- Menj innen!
- Nem! Vedd el onnan a kezed!
- Tűnj már el innen!
- Szeretlek Matt, hagyd, hogy segítsek!
- Én nem akartam balhét…
- Ne… kit haragítottál magadra?
- Hát… Ava… nem akart táncolni velem.
- Ugye nem Paul? Mond, hogy nem ő!
- Nem akartam.
- Ügyes vagy. –sóhajtottam.
- Végzős…
- Igen, tudom, ez a te nagy szerencséd. És még Jake azt mondta semmi bajod nem lesz.
- Nem is lett volna…
- Ha lenne egy csepp eszed! Ugye nem drogoztál?
- Hát… nem olyan durván…
- Állj le!
- Te is ezt tetted!
- De nem kellene az én példámat követned!
- Paulékhoz tartoztál!
- Annak már vége! Hidd el, hogy ha tehetném, visszacsinálnám az egészet!
- Nathan egy…
- Ő a haverom… és van szíve! Ami Ianen kívül szinte senkinek nem volt a bandából!
- Ava…
- Ava egy utolsó… nem éri meg miatta szétveretned magad oké?
- De hiszen…
- Ne a múltat nézd, hanem azt, ami most Ő.
- De…
- Semmi de! Annak már vége. Menj be az órára. Én is megyek.
- Nem éri meg, már késtünk.
- Suliba kell járnod, még pár késés és kicsapnak, szóval gyerünk!
- Oké, de előbb lemosom a vért az arcomról.
- Eltört az orrod?
- Nem… de nem mondanám, hogy kellemes volt.
- Azt meghiszem. Gyere.
Matt a mosdó felé ment, én pedig bementem matematikára.
- Oh… Már megint késik. Ha így fojtatja, ki kell, hogy csapjuk.
- Tudom… elnézést, többet nem fordul elő.
„Biztos az öccsénél volt” –hallottam a hátam mögött, és sóhajtottam.
- Hányszor hallottam már magától ezt a mondatot.
- Sokszor… de most leülhetnék?
- Menjen. De legközelebb nem ússza meg.
Bólintottam, és a helyemre sétáltam.
- Hol voltál? –kérdezte halkan Nathan.
- Sehol.
- Mattnél ugye?
- Máskor beszéljük meg, most nem alkalmas.
- Oké.
Alig tudtam végigülni az órát. Unalom a köbön. Ilyen nincs. Egész végig Matt miatt aggódtam. Ha ráhajtott tegnap este Avara, akkor Paul nem fogja annyiban hagyni. Újra be kellene állnom a bandába, hogy leállítsam, de akkor itt kell hagynom Nathant, és nem segíthetek neki. Matt viszont mégiscsak az öcsém. Ha Jakenek lenne egy csepp esze, akkor ez mind nem történik meg.
Eldöntöttem, ha piszkálják, újra csatlakozom. Nem engedhetem, hogy baja essen, már csak fél évet kell kibírnom velük, az nem nagy ügy. A nagy elmélyültségemből a csengő rángatott ki. Túléltem az első órát. Kirohantam az osztályból, de a folyosó még kihalt volt, azonban pár másodperc sem kellett hozzá, hogy az osztályokból kitörjenek a diákok.
- Szia. –köszönt rám Matt, de láttam rajta az ijedtséget.
- Minden rendben?
- Persze. –erőltetett mosolyt az arcára, és elsétált.
Sóhajtottam, és átszaladtam biológiára. Én voltam az egyetlen, aki az évfolyamunkból jelentkezett, de most ez nem is baj, mert a felsőbb évesekhez voltam téve. Ez azt jelentette, hogy megfigyelhetem Pault.
- Leülhetek? –állt mellém Ian.
Normális esetben nem engedtem volna meg neki, de ez most más volt. Csak Mattre tudtam gondolni.
- Ühü. –válaszoltam unottan.
- Köszi. Sajnálom a tegnap estét.
- Mi?
- Matt. Én állítottam le Pault. Ismered… megint elborult az agya. Szegény gyereket még ütötte volna… de nem engedtem neki, mégiscsak az öcséd.
- Jaj, csak ezért mi? Másnál le sem állítanád… például Nathant is hagytad had verje, én nem így ismertelek téged Ian.
- Nála is… sajnálom. De te is csak úgy eltűntél az életünkből. De mi ez a nagy védelem a miatt a Nathan miatt, ő a pasid vagy mi?
- Egy barátomat nem védhetem meg? És semmi közöd hozzá.
- Oké. Bocs…
- Mindjárt kezdődik az óra, inkább figyelj oda. –forgattam meg a szemeim. Hát ez a dolog nem úgy sült el, ahogy terveztem, nem tudok jó fej lenni, ha egyszer ennyire gyűlölöm.
Egész órán éreztem magamon a tekintetét, de nem pillantottam rá. Gépszerűen jegyzeteltem, amit a tanár mondott, és egyre inkább azon törtem a fejem, hogy segítsek Mattan.
Mikor kicsengettek, gyorsan felpattanta, hogy minél előbb kijussak innen.
- Várj. –szólt még utánam, de magam mögött hagytam, pont úgy mint ezt a szörnyű órát.
Nagy hangzavar volt a folyosón, még a saját gondolataimat sem hallottam. Nagy volt a kísértés, hogy ellógjam a nap hátra lévő részét, de nem kockáztathattam meg, hogy kicsapjanak. Olyan nyomott hangulatom volt, hogy sírni tudtam volna. Mély levegőt vettem, és besétáltam a következő órámra. Nagy nehezen azt is túléltem, majd jött a nap fénypontja. Testnevelés. Nem volt kedvem átöltözni, csak bementem a csarnokba.
- Tanárnő. –sóhajtottam.
- Igen?
- Hányingerem van, ma nem szeretnék tesizni, elnézést kérek.
- Oké, semmi baj, ülj le a padra, vagy… ez az utolsó órád?
- Igen.
- Akkor menj haza. Óvatosan vezess oké?
- Rendben köszönöm tanárnő.
- Akkor majd jövő héten találkozunk. Vigyázz magadra.
- Köszönöm, viszlát. –mondtam még a hátam mögé, és elsétáltam. Mikor kiértem az ajtón, mosolyogtam. Nem volt valami rendes dolog tőlem, de nem hal bele.
- Lógsz az óráról? –lépett elém a parkolóban Paul.
- Mit érdekel ez téged?
- Csak, nem kellene inkább benn lenned? Még kicsapnak szívem.
- Akadj le rólam.
- Inkább fennakadok az öcséden. – erre a mondatra egy pillanat alatt belém fagyott a szó. Mattet ne!
- Miért? –tettem úgy mintha semmi sem történt volna.
- Hát, rászállt Avara.
- És? Ava a csajod vagy mi?
- Nem! Nem akar engem!
- Meg tudom érteni. –suttogtam.
- Mi van?
- Semmi.
- Nem lényeg… szóval, Ava még egyszer úgyis az enyém lesz, és a te kisöcséd, nem kapja meg, és ezt meg kell tanulnia.
- Hidd el, meg fogja érteni, beszélek vele, oké?
- Nem, nem! Ez már nem így megy. Régen, amíg köztünk voltál, még oké! De így nem! Nem!
- Nyugodj le! Ezzel magadnak is ártasz, hát nem fogod fel?
- Mivel?
- Mivel ezért kicsaphatnak, fogd fel, hogy nem kell mindenkit püfölni!
- Dehogynem.
- Jézusom Paul! Kapj az agyadhoz! Ez nem tesz jót sem neked sem Mattnek, főleg nem neked!
- Van egy feltételem.
- Micsoda?
- Ha csatakozol újra, akkor nem bántom.
- Erre ment ki az egész Nathannel is, ugye?
- Aha.
- Nem…
- Búcsúzz el az öcsédtől…

1. fejezet

Fel s alá járkáltam a szobámban. Kilenc óra. Szerintem ez már igazán estének számít. Idegesen dőltem végig az ágyamon, és a mobilom kijelzőét fürkésztem.
- Gyerünk. –könyörögtem.
- Szia! –rontott be a szobámba Matt.
- Menj innen! –szóltam rá az öcsémre.
- Beszélnem kellene veled.
- Majd… holnap! Menj ki!
- De…
- Kuss! Menj innen!
Idegesen becsapta az ajtót, és hallottam dübörgő lépteit a lépcsőn. Sóhajtottam, és újra a mobilom bámultam. Nem hív! Mérgemben a földre vágtam a telefont, és e fejemre húztam a párnát. Erről ennyit! Olyan mérges voltam, hogy sírni tudtam volna. Miért nem hívott fel? Sóhajtottam, és az ajtó felé vettem az irányt, hogy Matt után rohanjak. Már épp a kilincsért nyúltam, mikor a telefonom megcsörrent.
- Jézusom! –sikítottam, és rohantam oda, ahova dobtam, és gyorsan felkaptam. A kijelzőn ez állt: „Nathan” –Mi van? –szóltam bele idegesen.
- Csak, nem lógtál ma a neten, nem tudtam, hogy mi a baj.
- Semmi! Aludnod kéne már nem?
- Mi a bajod?
- Mondtam már, hogy semmi! Szia! –és azzal letettem. Nem voltam valami kedves, de nagyon rosszul esett, hogy nem hív.
Az ágyam szélére ültem, és beletörődtem, hogy ennyi volt, megijedt.
- Audrey keresnek a vezetékesen! –kiáltott fel Matt.
A szobámban is megszólalt, gyorsan felvettem, hogy minél előbb túl legyek rajta.
- Nathan?
- Nem… én vagyok…
- Miért a vezetékesen hívtál?
- A mobilodon kellett volna?
- Igen…
- Akkor azon hívlak, egy pillanat. –hadarta, és a vonal megszakadt.
Pár perc és a telefonom megszólalt, végigdőltem az ágyamon, és felvettem.
- Szia.
- Bocs, hogy fél tízkor hívtalak, csak…
- Semmi baj. Nem is nagyon számította rád. –hazudtam.
- Oh…
- Szóval, ki vagy te?
- Audrey Figyelj, tudnod kell… megértem, de ne akard. Még ne! Azzal minden tönkremenne, hidd el!
- De… miért menne ezért tönkre?
- Mert olyan ember vagyok aki… lényegtelen.
- Legalább a neved áruld el!
- Oké… a nevem…
- Gyerünk!
- I…
- Mi?
- Nem tehetem. Ígérem, hogy hamarosan elmondom.
- Nagyon zavar, hogy nem árulod el, ez tudod milyen? Te ismersz… azt hiszem, én meg… itt fekszem, és azt sem tudom, kivel beszélek.
- Félsz tőlem?
- Persze, szerintem holnap késsel esel nekem a suliban mi?
- Jó… csak kérdeztem. –nevetett a vonal másik oldalán, és a torkom összeszűkült. Ezt a nevetést már hallottam, olyan ismerős volt.
- Ismerős a nevetésed. –suttogtam a telefonba.
- Látod? Mondtam, hogy telefonálnunk kell.
- Voltál már mellettem mikor kacagtál, igaz?
- Nem is egyszer.
- Miért nem árulod el?
- Figyelj Audrey. Így semmi értelme beszélgetnünk, ne kérdezd folyton ezt. Majd elárulom! Addig is, megismerhetsz mindenféle előítéletek nélkül. Ha tudnád, hogy ki vagyok, lehet, hogy szóba sem állnál velem!
- Legalább… azt áruld el, hogy nézel ki. –könyörögtem.
- Hát… barna hajam van… vékony vagyok. Ő… Nem tudom mi fontos még.
- A szemed.
- Hát… az nagyon világoskék.
- Magas vagy?
- Nem annyira.
- Én nagyon alacsony vagyok.
- Tudom. Na meg persze… szép.
- Én?
- Te!
- Miért kezdtél el velem beszélgetni?
- Mert akárhányszor meglátlak, alig kapok levegőt, mikor párszor beszélek veled, a szívem majd kiugrik a torkomon, mikor… a közelemben vagy, minden eltűnik. Érted?
- Ez… hülyeség. Nem is ismersz.
- Kiskorod óta ismerlek.
- Mi? Na, jó… majd még beszélünk, aludnom kellene.
- Nekem is. Majd hívlak, holnap.
- Rendben.
- És ne törd a fejed azon, hogy ki lehetek, elég, ha én tudom ki vagy oké?
- Ez nem fog menni.
- Próbáld meg!
- Oké. Szia.
- Szia… aludj jól.
- Te is. –sóhajtottam, és a vonal megszakadt.
Egész éjjel azon törtem a fejem, hogy ki lehet Ő. Elmondása alapján beugrott húsz srác. De melyik lehet Ő? Nem szabadultam a gondolattól, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.

előszó+prológus =)

Előszó!

’ Mindenki üvöltött, és sikítozott, de nem érdekelt. Csak öleltem magamhoz, ez nem lehet, így nem lehet vége… NEM! Szeretem, jobban, mint bármit a földön, ha neki vége, én sem bírom tovább.
- Szeretlek. –nyitotta szóra ajkait, de ez a hang halvány volt, és akadozott. A szívem hasadt meg.
- Pszt. Mindjárt segítenek neked, ígérem!
- Sajnálom… -suttogta még gyorsan… egy könnycseppet láttam lefolyni az arcán, ami keveredett a körülötte lévő vérrel.
- Nem… - rémültem meg.’

Prológus

Minden erőmmel azon voltam, hogy rohanjak. Segítenem kellett neki! Mikor végre odaértem a parkoló másik végébe, a testemmel eltakartam Nathant.
- Megőrültetek? –sikítottam.
- Hát úgy néz ki, hogy te őrültél meg. – vihogott Paul.
- Hát mégis miért kell verni Nathant? Mit ártott nektek?
- Nem is tudom… talán, hogy megszületett. –húzta fel a szemöldökét Ava. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem estem neki. Hamis bronzszínű arcán mosoly villant fel, és kacagni kezdett.
- Undorítóak vagytok.
- Hé! Higgadj le! Más csaj a te fajtádból hozzánk sem merne szólni! Te meg itt dirigálsz. Húzz innen a pasiddal és örülj, hogy elengedtünk! –dühöngött Paul.
- Paul! Állj le! Túlzásba viszed… menj haza és püföld inkább az öcsédet! –szólalt meg a háttérben álló Ian.
- Hé, haver! Most a csaj mellett állsz?
- Nem! De a vak is látja mekkora barom vagy! Ő valaha közénk tartozott!
- Valaha! - Paul hátat fordított nekünk, és Avat magával húzva elindult a kocsija felé.
- Sajnálom… - nézett rám Ian.
- Azt hogy nagyra tartjátok magatokat, mikor ugyan olyanok vagytok, mint mi?
- Nem tartom többre magam… és tényleg sajnálom.
- Hagyjuk!
- Viszlát…
- Szia.
Ian is elinduld a saját kocsija felé, és sóhajtva vettem szemügyre a legjobb haverom.
- Jézusom Nathan. Meg is ölhettek volna.
- Na, ne nevettess. Egész jól bírtam.
- Ja, de a végén igencsak kussoltál. Na, gyere… - húztam az autóm felé.
- Figyelj, nem kell, hogy mindig megvédj, ez nem valami fair.
- Mi nem fair? Jézusom, Nathan, bocs hogy segíteni próbálok!
- Nem azzal van nekem a bajom, hanem… hanem… a…
- Nyugodj le, nagyon jól tudom, hogy ez zavar, ismerlek! Ne akarj nekem hazudni, a legjobb haverom vagy! És féltelek! Ez olyan nagy baj? Legalább téged ne veszítselek el rendben?
- Bocs… nem akartam… sajnálom!
- Semmi baj, csak tanuld meg értékelni azt, amit kapsz, oké?
- Nem akarom, hogy magadra vedd! Amilyen bolond vagyok, folyton felhozom, pedig nem kéne ezt tennem. Sajnálom, nem akarom mindig feleveníteni, hogy…
- Fogd már be Nath! Épp azt csinálod!
- Sajnálom!

***

Otthon rohantam a számítógépemhez, és gyorsan bekapcsoltam. Amíg töltött átvettem a ruhám, valami kényelmesebbre. Mikor minden betöltött, gyorsan felléptem msn-re.
„Már vártalak” –olvastam elakadt lélegzettel az üzenetet.
„Bocs, csak akadt egy kis probléma a suliban, de már semmi baj. Siettem, esküszöm…”
„Oké, nyugi.”
„Milyen napod volt ma?”
„Nagyon jó… jobb nem is lehetett volna!”
„Miért, mi történt?”
„Hát… láttalak téged.”
„Tényleg?”
„Persze. Gyönyörű vagy.”
„Áruld el végre… mi a neved?”
„Nem!”
„Oké… akkor, szia… jó volt veled beszélni.”
„Kérlek, ne menj!”
„Akkor mond el, hogy ki vagy!”
„Miért ilyen fontos ez most?”
„Mert ez nem fair, te tudod, hogy ki vagyok, mindig is tudtad, én meg találgatok, de nem megy. Igazán elmondhatnád már, hogy ki vagy!”
„Nem lehet”
„Miért nem?”
„Figyelj… túlságosan is tetszel nekem.”
„Te jó ég… akkor most várod, hogy végre elég jó legyél nekem vagy mi? Mit akarsz még? Kedvellek, meg minden… felvettél… oké… de most már igazán itt az ideje, hogy elmond, ki vagy!”
„Nem tehetem.”
„Sajnálom, de akkor vége van, nem akarom ezt az elmebeteg hülyeséget fojtatni… szia.”
„NE! Oké… megszereztem a telefonszámod… este felhívhatlak? És itt már többé nem kell beszélnünk, na?”
„De…”
„A hangom… segít majd?”
„Beszéltem már veled valaha?”
„Nem is egyszer.”
„Akkor meg mitől félsz?”
„Hát… nem tűnt úgy mintha odáig lennél értem. Sőt ellenkezőleg.”
„Ilyen ronda vagy?”
„hmm?”
„Bocsi! Nem úgy értem, ez poén akart lenni.”
„Nem túl jó poén”
„Mondtam, hogy bocsi.”
„Igazából, nem, inkább VELEM volt bajod.”
„Ez igazán bíztató.”
„Ezt ne feszegessük. Este hívlak oké?”
„Oké.”
„Szia…”
„Akkor este…”