SELEJTES VAGYOK..

Hello emberek..

Tudom nemvolt szép tőlem h eddig vártunk de... nem tudom... valami megváltozott és nagyon nem tudok írni... átszoktam a letargikus, kedvromboló és sZáNaLmAs.... "idézetekhez" nemmegy... egyszerűen nem tudok írni. BECSŐDÖLTEM. nem mintha olyan jó lett volna a "könyv" 

sosem tudtam írni, és nem is tudok....  annyira el van cseszve az egész... szánalomezmár.

már régóta tudom mennyire SELEJTES vagyok... ittvolt nekem az írás, egyetlen dolog amivel mindent kizárok magamból, és tessék, nem tudok... elkezdtem tegnap újra... írtam 3 oldalt... de DELETE... nemjó, nem megy, nem tudok... nem jön semmi. ÚGY SAJNÁLOM...

nem találom a szavakat... elveszett az egész... pedig végre azt hittem h ez más lesz, és tudok írni valamit, ezzel akartam foglalkozni egész életemben ÍRNI AKARTAM. de persze ez sehol sincs más emberekhez képest. Paulo Coelho... olvastátok már?  vagy Stephen King...  johtudom, hogy mellettük mindenki csak egy porszem, de az a porszem is megnőhet, lehet belőle valami... nahát ÉN NEM ILYEN VAGYOK... szval lényeg ami lényeg... SZÁNALOM AZ EGÉSZ, hogy is hihettem h jovagyok ehhez... sajnálom...

jaés... a történet... rátok bízom, folytassátok, megvan a képzelőerőtök... jobban is mint nekem, én csak a szívemből írtam ki mindent... ha fáj valami vagy elönt a boldogság, akkor jön és csak írok és írok és írok... most középúton vagyok... így nem megy... talán egyszer folytatom, és tényleg én ... én nagyon sajnálom...

és köszönöm a kommenteket... a szívemhez nőttetek... IMÁDLAK TITEKET!! ♥♥



Viszlát... TALÁN EGYSZER ÚJRA...

10.fejezet

Néha át kell gondolni a dolgokat, néha szembe kell nézni a valósággal, és néha pont ez az, amit a legkevésbé szeretnénk. Igen, néha az egész világunk felborulhat, elég egy szó, és vége a boldogságnak, elég egy pillantás, elég bármi apróság. De én nem hagyom. Semmit sem érek el azzal, ha ellököm magamtól az életet. Én csak egy átlagos lány vagyok, átlagos problémákkal, amiket felfújok, de ilyen többé nem lesz. Kihasználom mindazt, amit lehet. Ian… borzasztóan fájt, amit tett, de nem haragudhatom rá, hiszen semmi sem volt köztünk, és soha nem is lesz. Már túl vagyok az egészen.
- Audrey? –hajolt le hozzám Ithan, és megráztam a fejem.
- Bocs, egy kicsit elbambultam.
- Semmi gond.
- Hol tartottunk?
- Ott, hogy munkát akarsz vállalni.
- Ja, igen.
- De ez őrültség.
- Nem, nem az.
- Aud, nagyon fáradt leszel, nem kellene erőltetned.
- Kibírom.
- Majd dolgozok én, és segítek. Csak… ne tedd tönkre magad.
- Ithan. –mosolyogtam –Attól hogy dolgozom, nem teszem tönkre magam.
- Bocsi… csak féltelek.
- Ennyire nem kell.
- De hát akkor mégis kinek fogok az idegeire menni?
- Ja, hogy ez a célod velem?
- Miért azt hitted, hogy szeretlek?
- Reméltem.
- Jaj Audrey… olyan édes vagy, de nem szeretlek, reménytelen, téged csak idegesíteni lehet.
- Ez esetben… maradok még, had húzd az agyam.
- Ezt megbeszéltük. –kacsintott, és leült mellém.
- De most komolyan. Milyen munkát keressek?
- Öhm… nem tudom.
Az ölembe vettem Ithan laptopját, és az elmentett oldalak közt váltogattam.
- Ezek a lehetőségek?
- Igen. De… ez lényegében három munka.
- Lehetsz pincérnő.
- Ügyetlen vagyok hozzá.
- Mosogathatsz.
- Annál nincs undorítóbb dolog.
- Maradt egy.
- Gyerekekkel foglalkozzak? Én?
- Most miért ne?
- Ithan… nekem ez túl nagy falat.
- Dehogy. Válassz: mosogatás, pincérkedés, vagy gyerekek?
- Kezdjük a… nem is tudom.
- Vendéglő?
- A végén lehetek csapos. –emeltem égnek a tekintetem.
- Oda mindig vesznek fel embereket.
- Ideges vagyok. –sóhajtottam.
- Miért nem próbálod meg a gyerekeket?
- Jaj, Ithan. Nézz rám! Még magamra sem tudok figyelni!
- Bocs hogy felhoztam. –emelte fel a hangját, és megindult az ajtó felé.
- Most még is hova mész?
- Nem tudom.
- Ithan, kérlek.
- Mi az? Nem hallgatsz rám, nem veszel figyelemre, bárhogy igyekezem, neked ez nem megy.
- De…
- Semmi de.
- Ezt ne mond, ennél jobban semmi sem tud idegesíteni. Oké. Megnézem a munkát, ha ez így jó neked!
- Nem kell, hagyd félbe, pont úgy, ahogy eddig mindent félben hagytál az életedben!
Ezzel a mondattal belém fojtotta a szót. Igaza van. Mindent félbe hagyok.
- De… - szólalt meg miközben felém sétált –Ezek ellenére nagyon szeretlek.
- Hogy tudsz ilyen idegesítően kedves lenni?
- Idegesítően?
- Igen, mindent elnézel, még… még gyerek vagy.
- Épp úgy, ahogy te is. –fogta meg a kezem, és felhúzott.
- És ha igen? Ha azt mondom, igazad van?
- Nem kell mondanod, e nélkül is tudom.
- Valóban? És mi van, ha azt mondom, nincs igazad?
- Á… azt nem mered.
- Hogy mondtad?
- Úgy… -válaszolt, és nyomott egy puszit az arcom jobb oldalára –hogy… - majd a balra – Hallottad… nem?
- Fogjuk rá. –mosolyogtam, majd Ithan ajkai az enyémet súrolták, de elhúzódtam.
- Bocs… csak…
- Nem, nem. –vágtam félbe, és végre őszintén tudtam mosolyogni. Nyújtózkodtam, miközben ujjaim összefontam az övéivel, majd lehunytam a szemem. Ithan megcsókolt. Ne nem félt. Szorosan magához húzott, és egyik kezét kiszabadítva a hajamba túrt. Légszomjam támadt, és magam után rántottam az ágyra. Sikítottam magamban az örömtől. Megremegett a szám, és nevetni kezdtem.
- Hát ez… - szólalt meg akadozva.
- Te ilyet is tudsz? –nevettem tovább.
- Mi olyan vicces? –vigyorgott.
- Ez az egész. Az, hogy te… meg én.
- Bolond vagy. –jelentette ki, és újra megcsókolt. Úgy éreztem, hogy elveszek a pillanatban. Valahol… valahol ott hagytam a szívemből egy darabkát. Egy szilánkot. A pillanatnak adtam, sőt nem is adtam… kiszabta belőlem. Nos… rendben van ez így. Ithan a párnák közé húzott, és én egyre jobban szorítottam, mintha bármikor eltűnhetne. Nem ellenkezett, sőt Ő is szorított. Felvettem őrült ritmusát, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Ez… ez más volt… életemben nem csókolt így senki. Egyre többet és többet akartam, de eltűnt. Levegő után kapkodva nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Ithan is próbálta összeszedni magát. Az ajkamba haraptam, nehogy kinyissam a szám, csak megölte volna az egészet, ha megszólalok.
- Mi az? –nézett rám félénken. Megráztam a fejem és felültem, Ő is követett.
- Én…
- Psszt. –tette a kezét a számra. Félelem… igen azt hiszem félelmet láttam rajta, de nem voltam benne biztos, mert csak egy pillanat volt az egész. Lejjebb csúsztatta a kezét a derekamig, és az ölébe húzott –Nem akarok semmit sem rád erőltetni.
- Tudom.
- Rendben. –mosolygott. Vártam, hogy újra megcsókoljon, de nem tette. Csak beletúrt a hajamba, majd elnézett a fejem felett.
- Szeretek veled lenni.
- Hát még én. –kacsintott. Az arcára újra visszatértek a kisfiús jelek, és ajkaim az övéit kutatták. Végre sikerrel. Most sokkal visszafogottabb volt. De persze még ettől is úgy éreztem, hogy belehalhatnék abba, ha nem ölelném. jobb kezével az arcom simogatta, és azt hiszem elpirultam. Nem is kicsit. Mikor elhúzódott levegő után kellett kapkodnom. –Jé… - mosolygott rám.
- Mi az?
- Milyen aranyos vagy.
- Én? Miért?
- Mert az vagy, és kész. Szeretem a hatalmas szemeidet. A szád, az orrod, és azt a pírt az arcodon. Ami ugye az én hatásomra van ott?
- Oh… szóval erre ment ki. Jól van. Lehet nevetni. –mondtam zavartan, és a mellkasába temettem az arcom.
- Nem, nem azért mondom. Aranyos vagy, hogy így elpirultál tőlem.
- Bolond.
- Akárcsak te. –nevetett, de félbeszakítottam. Éhesen csókoltam a nyakát, és éreztem, hogy megfeszül a teste, ezen nevetnem kellett, de nem tettem. Egyre feljebb haladtam, de várakozása ellenére, kikerültem a száját, és az arcára nyomtam egy puszit.
- Szóval… most ki is az aranyos? Elpirultál Ithan. –nevettem.
- Csodálod? Őrjítő vagy.
- Baj?
- Nem… egyáltalán nem. –mosolygott –De most eltereltem a figyelmed.
- Miről?
- Látod? Munka…
- Oh… tényleg. Hát az igazat megvallva, majd otthon eldöntöm. Most csak veled akarok foglalkozni.
- Audrey…
- Ithan?
- Aud.
- Ith?
- Kicsim.
- Hülye.
- Köszi. –nevetett, és én is vele tartottam.

***

Az ágyamon feküdtem, és csak bámultam ki a fejemből. Itt valami nem stimmel. Hogy… hogy lehet, hogy tegnap még majd meghaltam Ianért, most pedig csak is Ithanről kattog az agyam. Lehet egy szívben… két ember? Hogyan? Miért nem értem azt, ami körülöttem zajlik? Zavar ez a dolog, nagyon is. Ian… annyira szeretem, de közbe itt van Ithan, nem tudom, ostoba vagyok. Hogy tudom szeretni mindkettőt, mikor… ilyen nincs. Egy könyv sem írja, egy ember sem beszél róla. Mindenhol a szőke herceg fehér lovon, de ilyet én sosem akartam. Viszont, két embert sem akarok szeretni. Ez… ez annyira rám vall. Csak én vagyok ilyen selejtes.
- Audrey? –jött be a szobámba Matt.
- Igen?
- Felhívott valami… ő… Mrs. nem emlékszem a nevére, de azt mondta, hogy tiéd az állás.
- Értem. –sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt dolgozni, de mást nem tehetek. Egyre kevesebb a pénz, és nem tudunk fenntartani egy ekkora házat.
- Nem kellene vállalnod.
- Matt, kérlek.
- Jake… segít.
- Jackson így is két helyen dolgozik.
- Legalább jól fizetnek?
- Igen.
- Elkísérjelek? Mikor kezdesz?
- Holnap. Nem, dehogy is.
- Figyelj Aud, lehet h azt hiszed hülye vagyok, és lehet h igazad is van, de a vak is látta hogy szenvedtél. Most az egyszer légy őszinte…
- Psszt. Már nem. Nincs semmi bajom. Ne aggódj miattam, foglalkozz a saját problémáiddal. Oké? –mosolyogtam.
- Biztos?
- Igen. Ne izgulj rajtam, rendben?

9. fejezet

Mosolyogva bámultam csillogó szemeit, és játékosságot fedeztem fel kisfiús arcán. Ő is csak vigyorgott, nem szólalt meg. Boldog perc, igen az volt. Magaménak akartam tudni az egészet.
- Na? –törte meg a csendet.
- Nem is tudom.
- Gyerünk. Nem fogsz belehalni.
- De…
- De?
- Nem vagyok éhes.
- Nem mérgezlek meg. Ez csak muffin.
- Te sütötted. –gúnyolódtam.
- Jaj, Aud. Ez csak süti. Gyerünk. Megeszed, és kész, az én szobámban vagy, szóval…
- Nem rendelkezhetsz velem. –toltam el a kezében szorongatott muffint.
- Tudom, hogy meg akarod enni. –tolta a számhoz, és beadva a derekam, beleharaptam. –Na?
- Jó ez. – hadartam, és újra haraptam.
- Nekem is hagyj.
- Jól van, na. –nevettem, miközben ő megette a maradékot.
- Még hogy nem értek én semmihez. –kacsintott rám.
- De értesz. Ahhoz hogy megölelj. –javasoltam mosolyogva, és Ithan ölébe dőltem. Karjait összefonta a derekamon, és hallgattam az egyre gyorsabb szívverését.
- Miért jó ennyire ölelgetni?
- Nem tudom. Csak jó. Olyankor nem érzem magam olyan egyedül.
- Nem vagy egyedül soha.
- Dehogy nem.
- Amikor csak tudok, veled vagyok Audrey.
- Köszönöm, de nem kell megterhelned magad miattam.
- Szeretek veled lenni.
- Tényleg?
- Igen.
- Hát… rendben.
Elhúzódtam Ithantől, és bámultam magam elé. Lehet, hogy túlzásba viszem, elvégre… nem kellene így kisajátítanom. Ez nem tisztességes dolog. Kihasználom, hogy szeret velem lenni. Undorodtam magamtól, de persze az önzőségem megint erősebb volt, mint a grimasz az arcomon.
- Mi az?
- Semmi. Csak elgondolkodtam. –erőltettem magamra egy mosolyt- Mennem kellene.
- Dehogy is.
- Nézd, most nem kell, hogy komolyan velem légy. Majd holnap. Még a végén megunsz.
- Ne kezd újra.
- Akkor…
- Maradsz. –jelentette ki mosolyogva, majd magához rántott, és összekócolta a hajam.
- Naaa… - idegeskedtem, és megigazítottam, de kitört belőlem a nevetés. –Bolond.
- Hát… meglehet. De legalább itt maradsz.
- Tényleg mennem kéne. Ma én főzök.
- Ma? Egyszer kibírják nélküled, nem?
- Oké… győztél.
- Ennyi. –vigyorgott.
- És… mit csinálunk?
- Hát az ágyamon ülünk. Gondolj csak a lehetőségekre. –ajánlgatta, és nevetni kezdtem rajta.
- Talán… nézzünk egy filmet?
- Nem talált.
- Akkor… ülünk tovább.
- Ez sem.
- Nem is tudom. Elindulok haza?
- Egyre rosszabb. –kacsintott.
- Segítséget kérek. –mentem bele végleg a játékba.
- Nincs… túl sokat találgattál.
- Összesen hármat.
- Igen, és három lehetőséged volt.
- Vagyis?
- Vagyis… ülünk tovább.
- Jaj, Ithan. –mosolyogtam, de a szemében valami megváltozott. Bámult. Lassan hajolt felém, én pedig mintha megmerevedtem volna. Ithan mosolyra húzta a száját, de nem az történt, amire számítottam. Azt hittem meg akar csókolni, de nem. Nyomott egy puszit az arcomra és maga után rántott a párnák közé. A mellkasán feküdtem, és ujjaimmal gyengén nyomkodtam a hasát.
- Miért nyomkodod a pocimat? –nevetett.
- Nem tudom. Megnyugtat.
- Ez?
- Igen.
- Rendben.
Mély levegőt vettem, és felültem.
- Mi a baj? –ült fel Ithan is.
- Olyan furcsának érzem.
- Mit?
- Ezt az egészet.
- Baj, hogy közel vagyok hozzád?
- Nem, dehogy is. Csak… furcsa.
- Nyugodtan haza mehetsz, ha úgy könnyebb. Sajnálom.
- Nem megyek, én… veled akarok lenni.
- Értem.
- Fontos vagy Ithan. –mosolyogtam, és megöleltem. Simogatni kezdte a hátam, és megnyugodtam, nem vagyok egyedül, mikor magához húz, érzem, hogy nem engedne el.

***

- Audrey! Gyere már! –dörömbölt Matt az ajtómon.
- Mi van?
- Elkésel a suliból, én indulok!
- Hány óra?
- Van tíz perced.
- Jaj, ne. –ugrottam ki az ágyból, és a szekrényemhez rohantam. Felvettem az első ruhát, ami a kezem ügyébe került, és rohantam a fürdőbe. Fogat mostam, és felkötöttem a hajam, majd a táskámmal az oldalamon rohanni kezdtem.
Hiába futottam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, elkéstem. Mikor berontottam az osztályba, a tanár mosolyogva várt.
- Elnézést, elaludtam.
- Irány az igazgató.
- Kérem ne.
- Menj.
- Tanárnő. Ne. Ígérem, több ilyen nem fordul elő!
- Audrey, tudod hányszor hallottam ezt tőled?
- Nem szándékos volt.
- Indulj! –emelte fel a hangját, és én megadtam magam. Komótosan indultam az Igazgató felé, és rettegtem. Csak most ne rúgjon ki.
- Jó reggelt! –léptem be, de a széken nem ült senki.
- Audrey?
- Igen. –fordultam meg, és egy dühös szempárral találkoztam.
- Már megint mi történt? Nem megmondtam, hogy többet ne csinálj semmit? Ez volt az utolsó esélyed.
- Kérem, én elaludtam, sajnálom, tényleg.
- Elaludtál?
- Igen.
- Ne hazudj, megint Paullal voltál valahol ugye?
- Annak már rég vége.
- Ó igen? Nemrég láttalak. Ne tagadd le!
- Mr. Stewart… én…
- Psszt. Ne magyarázd meg.
- De…
- Amióta nincsenek szüleid, nem vagy beszámítható, nem egyszer jöttél kezelhetetlen állapotban órára, lógtál heteket, nem túl szép dolgokba keveredtél. Most már a legapróbb hiba… a te esetedben kicsapáshoz vezet.
- Tudom, hogy milyen ostobán és gyerekesen viselkedtem, de már vége. Abbahagytam.
- És ezt a mondatot is hallottam már tőled.
- Én…
- Nézd… megértem, hogy ez neked nem könnyű. Elveszíteni a legfontosabb embereket az életedben. De ez nem mentség semmire, amit tettél.
- Mr. Stewart. Eltartom az öcsém, miközben rám marad minden otthoni feladat, a bátyám két munkát vállalt. Eközben még az átlagom is felhúztam. Emellett hogy jutna időm Paulra?
- Hm. Rendben van. Próbaidő, érted? Semmi. Semmit nem csinálhatsz.
- Oh… köszönöm.
- Ha bármit megtudok, repülsz!
- Értem. Nem fog, megnyugodhat.
- Menj vissza az órára.
- Rendben. Viszlát, és köszönöm.
- Szia.
Mély levegőt vettem, és lehunytam egy pillanatra a szemem. Nem szabad hibáznom. Elindultam a terem felé, és beléptem.
- Hát te? –nézett rám a nő csodálkozva.
- Én? Tudtommal órám van.
- Menj az igazgatóhoz.
- Voltam.
- Akkor mit keresel még itt? Elköszönnél?
- Nem. Leülnék a helyemre.
- Itt ugyan nem.
- Maradok, tanárnő.
- Oh… akkor gyorsan, zavarod az órát.
Mosolyogva sétáltam a hátsó padhoz, és Ithant pillantottam meg.
- Foglaltam neked. –kacsintott és egy szó nélkül leültem.
- A következő órám biológia. –bámultam magam elé.
- Nyugi. Erős lány vagy.
- Remélem. – sóhajtottam, és jegyzetelni kezdtem.
Óra végén idegesen kaptam össze mindent, és gyorsan vettem célba a termet. Iannel akartam beszélni, azt hiszem.
Ő már az ajtóban ált, de keresztülnézett rajtam. Ez nagyon fájt, mintha kést döftek volna belém, újra és újra.
- Ian. –néztem kék szemeibe, de nem válaszolt. Elindult, ellépett mellettem, miközben vállát súroltam. Ebből a lendületből utána fordultam, de amit láttam… az, az elképesztően… fájt –Ne. –szipogtam.
- Már vártalak. –hallottam édes hangját… de nem hozzám szólt. Karjaival szorosan tartotta a lányt, és ami most következett, a földbe döngölt. Mintha behúzott volta egy díjnyertes bokszoló, sőt… ez ennél sokkal, de sokkal veszedelmesebb volt. Mást csókolt. Nem engem.

8. fejezet

Hiába fürkésztem az embereket, egyik sem nézett rám. Mintha levegő lennék. Csak elbámultak a fejem felett, életemben először láthatatlannak éreztem magam. Tetszett ez az érzés, de nem egyedül… nem magamban akartam láthatatlan lenni, nem. Sokkal inkább Iannel. Ketten, csak mi…
Vajon… miért van az, hogy az ember mindig azokra a dolgokra vágyik, amit nem érhet el, vagy már elveszített? Én is csak egy átlagos lány vagyok, és elveszítettem azt, amire annyira szükségem lenne. Már nem vagyok fontos a világnak, sosem voltam az. Mély levegőt vettem… nem hagyom elfajulni a dolgokat, ha boldog akarok lenni, nincs más választásom.
- Matt! –szóltam az öcsém után.
- Hm? –fordult meg.
- Vigyázz magadra.
- Meglesz, de be kéne menned az osztályodba, nem?
- Öhm… de.
- Én is sietek. Majd otthon, oké?
- Aha. Szia.
- Szia, Aud. –hadarta, és eltűnt a tömegben.
Leültem a helyemre, és vártam a tanárt. Zsúfoltnak tűnik ez a nap. Váratlan minden. Olyan furcsa érzésem van.
- Szia. –ült le mellém Ithan.
- Hello. Te meg?
- Gondoltam… most melléd ülök.
- Történelmen?
- Nem kell mindig a legjobb tanuló mellett ülni…
- Ok.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj.
- Bocs… csak, úgy tűnt…
- Értem… nincs túl jó kedvem. Így jó?
- Nem igazán. Hadd lássak egy mosolyt. –húzta fel a szemöldökét.
- Minek?
- Csak.
- Miért jó ez neked?
- Nem tudom. Szeretnélek boldognak látni.
- Arra várhatsz. Jó, figyelj… nem volt könnyű estém. Nem érzem túl jól magam, szóval…
- Értem. –válaszolta komor arccal.
- Bocs… csak nekem még furcsa, hogy… érted.
- Igen… jobb lenne, ha kiszállnék az életedből, újra.
- Jaj, Ithan… nem így gondoltam. –akadoztam a szavakkal.
- Akkor mégis hogyan?
- Szeretlek, érted? Csak nekem most… sok minden betett.
- Kinek nem?
- Mi?
- Miért teszel úgy, mintha minden olyan rohadtul bonyolult lenne?
- Mert az is.
- Nem… épp annyira bonyolult, amennyire azt beállítod.
- Ezt nem most hallom először.
- Mert igaz, azért.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld.
- De…
- Én… tudod… hiányzol. Vagyis… régen, olyan jól megvoltunk. Most meg, azt sem veszed észre, hogy létezem.
- Ez nem így van.
- De…
- Nem… tegnap… elővettem a képeket, amiket még a bátyám csinált. Tudod, mikor még törődött velünk. Akkor… olyan rohadtul könnyű volt minden Ithan. Kézen fogva sétáltunk, mosolyogtunk… nem volt gondunk… nem fájt semmi.
- Igen… az emberek változnak. Te is… más lettél.
- Én… nem is tudom.
- Aud, te… annyit nevettél, olyan sokat baromkodtunk. Most meg… elpocsékolod azt az embert, aki lehetnél.
- Miért lelkizel velem?
- Ez… csak… elmondom, hogy mennyire fáj.
- Fáj?
- Igen. Fáj, hogy annyira más vagy, hogy nem nevetsz velem olyan dolgokon, ami egy cseppet sem vicces. Nem akarsz velem lenni, nem vagyunk már olyan…
- Elválaszthatatlanok.
- Pontosan.
- Nagyon sajnálom, Ithan. Tényleg.
- Más lettél, sajnos.
- Te is… felnőttél.
- De mit érek el vele? Hogy komolyabb vagyok? Inkább elcseszném a jövőm, csak hogy újra a régi legyen minden!
- Sokszor én is így érzek. –szegeztem az asztalra a tekintetem, és erősen tartottam vissza a könnyeimet.
- Én állandóan ezt érzem.
- Nézd meg mit műveltem Nathannel.
- Lilivel van. Elveszítetted.
- Igen.
- Hát… szerezd vissza.
- Az önzőség.
- Mindig is önző és önfejű voltál.
- Önfejű… - ismételtem meg –Mindenki a fejemhez vágja…
- Bocsánat… nem akarlak megbántani.
- Nem-nem! Semmi gond. Igazatok van. Makacs vagyok, naiv, önfejű, és rettentő önző.
- Mint mindenki.
- Nem… én nem vagyok olyan, mint mindenki, én sokkal rosszabb vagyok.
- Ne hibáztasd magad!
- Nem teszem. Csak… tudom az igazat.
- Nem tudod, esetleg hiszed. Látod? Önfejű!
Tátott szájjal figyeltem, ahogy Ithan a komolya beszélgetésünket tréfába fojtja. És az igazat megvallva. Tetszett! Nevetni kezdtem, és ő is velem tartott.
- Köszönöm.
- Nincs mit. –mosolygott, és megölelt. Mellkasához szorítottam az arcom, és egy pillanat alatt megnyugodtam. Olyan rég volt ehhez hasonló pillanatban részem. A pár perccel ezelőtt tornyosuló gondok távolinak tűntek. Fellélegeztem. Nekem itt van Ithan. Nem vagyok olyan egyedül. Pár könnycsepp szökött ki a szememből, de nem sirattam semmit, nem. Boldog voltam, nagyon is.
- Jó napot! –lépett be a tanár, és szigorú tekintettel várta, amíg mindenki felpattan.
- Jó napot. –zengte az osztály. Mikor intett a kezével, leültünk. Ennyi volt. Most jön az, hogy: „Csináljátok a munkafüzetben szereplő feladatokat.”
- Csináljátok a munkafüzetben lévő feladatokat.
- Majdnem eltaláltam. –súgta oda Ithan, és mosolyognom kellett rajta. Igen, most újított.
- Majd legközelebb. –kacsintottam, és elővettem a telefonom, majd a fülhallgatóval a fülemben elterültem a padon. Unom már ezeket az órákat. Vagy dolgozat, vagy semmi. Ez a két választás. Óra végén mindenki elrohant, de én ráérősen pakoltam.
- Mi a baj? –nézett rám Ithan.
- Összevont biosz.
- Értem. Lógjunk!
- Nem tehetem.
- Mi? Ezt most pont te mondod?
- Tudom, de… már így is a kicsapás szélén állok, szóval.
- Oké. Akkor… tettesd, hogy rosszul vagy.
- Milyen ókori tippjeid vannak. –kacagtam.
- Jó-jó, megadom magam.
- Helyes. –álltam elé, és átöleltem.
- Mostanában jó dolog lett Ithan ölelgetése?
- Igen. Nagyon.
Ithan hátrahőkölt a válaszomon, és meglepetten kutatott valamit a tekintetemben. Kék szemei homályosnak tűntek, de csak egy pillanatra.
- Mennem kell.
- Nekem is. –sóhajtott.
- Akkor, majd később.
- Persze.
Mikor beértem az osztályba, senki sem nézett rám. Ne tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy ez nem tetszik. Leültem Ian mellé, várva, hogy megenyhül, de nem. Elfordította a fejét, és átült a mögöttem lévő padhoz. Az Ithantől elcsent nyugodtságom szertefoszlott, és idegesen szorongattam a tollamat.





***

- És te vagy…
- Igen?
- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött… - Szóval igen? –törtem meg a csendet.
- Aud…
- Igen?
- Azért hívtalak, hogy elmondjam, én vagyok… kitaláltad, de ez már nem számít.
- Miért csináltad?
- Mert gyűlöltél, és hiányoztál, és cseszettül szükségem volt rád.
- Sajnálom.
- Ez már nem segít!
- Mégis felhívtál.
- Igen… hogy azt is elmondjam, hogy ne várj többé, hagyj békén, és én sem zavarok. Nagyot csalódtam benned.
- Ian…
- Psszt. Ez… sajnálom Aud, de ez nekem túl sok. Majd talán észhez térsz, és ha tudod mit akarsz, keress meg.
- Téged akarlak, azt hiszem.
- Hiszed, vagy tudod?
- Hiszem… - fogalmam sincs, hogy miért voltam ilyen őszinte, csak… nem akartam többé hazudni.
- Nézzenek oda… életedben először igazat mondasz.
- Hagyd abba!
- Oké. Akkor, szia.
- Ian ne… - a telefon kisípolt, és én minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem, de hiába hívtam, nem vette fel, egy idő után kinyomta, és abbahagytam. Ennyi volt. Elveszítem… Őt is. Hogy lehetett ilyen?

***



Tisztán emlékeztem a tegnapi beszélgetésünkre. Minden szó erősen belém égett. Nem csodálom, hogy rám sem néz. Én rontottam el, csakis magamat hibáztathatom. Az óra gyorsan telt, de mikor mindenki elhagyta a termet, mintha megállt volna az idő. Iant néztem, miközben kisétált. Mintha az egész le lett volna lassítva, minden egyes másodpercben újabb és újabb súlyok rakódtak a mellkasomra. Mélyen elraktároztam ezt a fájdalmat, de… annyira… elviselhetetlen volt.
- Audrey? –állt elém Ava.
- Hm?
- Sajnálom.
- Mit?
- Mindent.
- Késő, Ava. Már megtörténtek a dolgok, nem vonhatod vissza.
- Tudom, hogy mekkora… voltam.
- Mi?
- Tisztában vagyok vele, hogy mit műveltem. És hidd el, annyira bánom az egészet.
- Miért?
- Mert… megjátszottam magam.
- Te?
- Én.
Tátott szájjal fürkésztem Avat, de igazat mondott. Ez mégis hogy lehet? Észrevette magát…
- Nem szép dolgokat csináltam Aud, annyi fiúval szórakoztam, köztük Mattel is.
- Értem.
- De te… mikor visszajöttél közénk, azt hiszem, rájöttem milyen hülye vagyok. Nem érdemelte ezt meg senki, főleg nem tőlem.
- Tudod, valaha felnéztem rád.
- Rám?
- Igen… te voltál a legjobb.
- Nem, én sosem voltam az.
- Szereted Pault.
- Tudom.
- Miért nem engedsz neki?
- Mert csak le akarna fektetni, ara pedig nincs szükségem. Te tetszel neki Aud.
- Badarság.
- Nem, nem az!
- Sajnálom.
- Nem érdekes. Nem akarlak elveszíteni… és… ha ez abba kerül, hogy ott hagyjam Pault, megteszem.
- Hogy micsoda? –néztem meglepetten, de ő csak könnyedén megigazította a szőke fürtjeit, és mosolygott.
- Hallottad, nem?
- Bolond vagy. Paul nem fogja engedni.
- Hogy lehetsz ilyen vak?
- Vak?
- Nem veszed észre? Amikor Paul rájött mit tett veled, bánja az egészet, érted? Életében először lelkiismeret furdalása van.
- Nem értem.
- Mikor Ithannel voltál a parkolóban, Paul neki akart esni, de te leállítottad, egy mondattal.
- Oh…
- Hallgat rád, bármit megtenne csak, hogy megbocsájts neki.

7.fejezet

Bárcsak semmissé tehetném az estét. Azt mondják, nem érdemes azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha… de nekem ez nem megy. Mi lett volna, ha Ian megcsókol. Akkor most másképp lenne az egész? Itt ülök biológián, és csak nézek ki a fejemből. Ian ma nem ült le mellém. Egész nap elzárkózik, és én is meghúzom magam. Mattnek igaza volt…

„ Futottam haza, a könnyeim megállíthatatlanok voltak. Egy világ tört össze bennem. Mikor végre beértem a házba, Matt esett nekem.

- Nem mondod, hogy elmentél!

Nem válaszoltam neki, nem mintha tudtam volna. Kapkodtam a levegő után, és csak bámultam.

- Audrey! Mi történt az arcoddal? A jobb oldala vörös… - mondta rémülten, és elkerekedett szemeiben dühöt pillantottam meg.

- Bántott Paul… - szegeztem a földre a tekintetem.

- Megölöm! –dühöngött, és az ajtó felé indult meg, de visszarántottam.

- Matt, ne legyél hülye! Ezerszer elmondtam már, hogy ne kövesd a példámat…

- Nehéz nem ezt tennem, szeretlek, és olyan akarok lenni, mint te…

- Idióta, és megtört?

- Nem… erős, és imádni való…

- Matt, te nem úgy látsz engem, ahogy valójában kellene. Én erősnek tettettem magam, hogy segítsek. De… ezzel úgy látom, csak ártok! Iant elvesztettem, és Nathant is, ugyan úgy, mint anyuékat, érted? Ne akarj olyan szerencsétlen lenni, mint én! Vigyázz magadra… kérlek.

- Ian? Mióta kedveled őt?

- Épp erről van szó… azt hiszem… ma mindenkit elvesztettem…

- Ezt hogy érted?

- Paul… holnaptól újra fenyegető lesz rád nézve.

- Értem…

- Sajnálom…

- Mondtam Aud, ne állj vissza, én meg akartam akadályozni, de te öntörvényű vagy! Tudtam, hogy ez lesz.”

Szorult torokkal szakítottam félbe az emlékeket. Borzasztóan éreztem magam, hogy lehetek ilyen ostoba?

„Öntörvényű” –ez a szó égett bennem. Öntörvényű vagyok… ezt nem ők mondták rám először. Én nem fájdalmat okozni, sokkal inkább szeretni akartam… és megvédeni Mattet. Ava tegnap éjjel kiállt értem… csalódtam benne, persze jó értelemben.

Az óra végét jelző csengő megszólalt, és a tanár kisétált a teremből. Azt hiszem mindenki elment, de én maradtam. Nem tudtam felállni. Csak bámultam magam elé…

- Aud? –lépett hozzám Ava.

- Szia… -suttogtam.

- Minden rendben? Sajnálom azt, ami tegnap történt… én nem akartam, hogy ez legyen. Ha tudom, akkor nem rángatlak el.

- Nem te rángattál el. –vettem erőt magamon, és elindultam kifelé.

- Audrey kérlek! Ne csináld ezt!

- Nem csinálok semmit Ava… ennyi volt, vége! Köszönöm, amit tegnap tettél értem, nagyon jól esett. –húztam mosolyra a számat egy pillanatra, majd újra elkomorodtam- Menj vásárolni, csináld azt, amit szeretnél, kiszállok újra az életedből!

- Audrey…

- Nem akartam rosszat.

- Figyelj, sajnálom, hogy ez történt Mattel.

- Mi? –néztem rá döbbenten.

- Tudom, hogy miattam van az egész. Én utasítottam vissza az öcsédet, és ezért Paul rászállt, és…

- Te tudtad, hogy ez lesz?

- Nem igazán… én nem akartam, hogy ez történjen.

- Jézusom, Ava…

- Sajnálom Aud.

- Most már mindegy. –sóhajtottam, és magam mögött hagytam.

Nem lehet, hogy Matt miattam… nem. Sűrű léptekkel indultam meg a parkoló felé, hogy minél hamarabb otthon lehessek.

- Audrey! –szólt utánam valaki, és automatikusan megfordultam. Az, akivel szemben találtam magam, megdöbbentett.

- Te beszélsz velem?

- Hát, nagyon úgy tűnik.

- Hogy-hogy?

- Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e.

- Miért?

- Hallottam a tegnapról…

- Pompás… beszélj te is erről!

- Tudom, hogy nem nagyon bírsz… megértelek.

- Ilyet ki mondott neked?

- Hát, egyszer csak elkezdtél kerülni, pedig kiskorod óta ismersz.

- Mi? De hiszen… azt hittem, te… sajnálom.

- El van felejtve, de mond… hogy vagy?

- Jól.

- Őszintén?

- Nem túl jól…

- Audrey, én…

- Audrey! –szakított félbe minket Paul. Ahogy ránéztem, hirtelen beugrott a tegnap este. Zihálni kezdtem, és összeszűkült a torkom.

- Hagyj békén. –ejtettem megfontoltan a szavakat.

- Te meg mit csinálsz Auddal? –hagyta figyelmen kívül a kérésem, és Ithanre szegezte a tekintetét.

- Mi közöd van hozzá? –válaszolt a fiú, és Paul kezei ökölbe szorultak, és úgy láttam kész volt ütni, de megállítottam.

- Kérlek, menj el. –néztem a szemébe félénken, és furcsa mód’ hallgatott rám. Megrázta a fejét, és elsétált.

- Ez mi volt? –nézett rám Ithan.

- Nem tudom.

- Vigyázz magadra Audrey, oké?

- Aha…

- Szia…

- Mész is?

- Igen, majd még dumálunk.

- Rendben… viszlát.

Beszálltam a kocsimba, de most már nem akartam annyira hazamenni. Olyan emberek állnak szóba velem, akikről azt hittem, hogy már rég elfeledtek… Darren, Ithan, és ki tudja, hogy ki lesz a következő. Viszont… én most csak egyetlen egy emberrel szerettem volna lenni, de ő pont hogy az ellenkezőjét akarta. Fél úton erősen azon kezdtem törni a fejem, hogy mi van, ha Ian… a telefonos srác? Egyáltalán nem lehetetlen.

Mikor beléptem a házba, Jake, rohant el mellettem, és eltűnt a bejárati ajtóban. Bizonyára megint késik a munkahelyéről. Mély levegőt vettem, és próbáltam érveket felhozni, hogy miért nem lehet Ian, de nem sikerült. A telefonos srác, azt mondta nekem, hogy ha kitalálom a nevét, nem fogja letagadni. De most mégsem hívhatom fel. Nem eshetek neki egyből. Meg kell várnom, amíg ő keres engem. Azt hiszem, Ian az, igen, csak Ő lehet. Ki más lenne?

Felrohantam a szobámba, és ledobtam a táskám az ajtó mellé. Végig dőltem az ágyamon, és vártam, hogy múljon az idő… nem ment, hiába, ha nagyon akarok valamit, szenvedve és fogcsikorgatva ki kell várnom. Ez egy meglehetősen szörnyű nap volt. Forgolódtam az ágyamon, de ettől csak idegesebb lettem. Már nincs olyan távol tőlem… egy karnyújtás és újra boldog lehetek. Önző vagyok… igen, de nekem… akkor is szükségem van rá! Nem akarom elveszíteni… így nem!

Ökölbe szorítottam a kezeimet, és a gombócok ellenére, amik a torkomban sorakoztak… felálltam. A szekrényem elé léptem, és kihúztam a legalsó fiókom. A szívem megiramodott, és a látvány könnyeket csalt a szememre. Mély levegőt vettem, és kiemeltem a fehér ajándéktasakot. Ebbe rejtettem el… mikor… mikor minden fájt.

Kiöntöttem a szőnyegemre a tartalmát, és iszonyatos légszomjam támadt. Minden emlék felszínre tört. Képek sorozata bámult rám a padlóról. Anyu… apu… a gyermekkorom.

- Borzasztóan hiányoztok. –suttogtam, de a hangom elcsuklott.

Felemeltem a legszembetűnőbbet… Iannel ültem a hintában, és nevettünk. Nem is vettük észre a kamerát. Feltéptem a szívemben egy rég eltemetett emléket. Boldog voltam. Nem volt semmink, szegények voltunk, de nem érdekelt. Én örültem mindennek, amim volt. Iannek. Újabb képeket vettem a kezembe… Ithan és én… kézen fogva sétálunk a folyónál, nevetünk. Újabb kép… Ava és Matt… nevetnek. Ian, Ithan és Paul… nevetnek. Én és Ithan újra… a fűben fekszünk, nevetünk. Anyu és én… az ölében alszom, Ő nevet. Nevetés… az összes képen ott van. A boldogság. Újabb kép, én és Darren, ő nevet, én duzzogok, és a kezemben szorongatom a lyukas labdám. Újabb kép… a labdát hozzávágtam és nevetek. BOLDOG VOLTAM! Mi ez a sok emlék? Hogy változtunk meg ennyire? Miért kellett így alakulnia? Hiányzik a nevetés, a boldogság, amik a képekből áradtak… csak a múlt darabkái, aminek… már réges-rég vége szakadt. Ennyi volt.

Sikítani tudtam volna, és nem volt erőm visszatartani a könnyeket. Az összes képet, amitől csak egyre jobban undorodtam magamtól, visszaszórtam a fiókba, és ugyan ezzel a lendülettel betoltam.

Mindenki mosolygott, mindenki boldog volt… nem volt rivalizálás. Nem volt semmi. A miénk volt a világ, és nem érdekelt senki. Rettenetesen megváltoztunk. Minden más lett. Összeomlottam. Ava szeretett, őszintén. Paul nem ért hozzá senkihez. Iannel jól megvoltunk. Darrent öcsémként szerettem. Ithan… imádtam vele lógni…

Most meg, még Nathantől is elszakadtam.

A telefonom megszólalt, és én automatikusan felvettem, nem is pillantottam a kijelzőre.

- Igen?

- Bocs, hogy előbb hívlak.

- Te vagy az? –döbbentem le.

- Én…

- Sajnálom a tegnapi dolgot.

- Micsoda?

- Én… tudom, hogy ki vagy, megígérted, hogy nem tagadod le, emlékszel?

- Igen…

- Szóval… te… kiskorom óta ismersz.

- Igen.

- Jóban voltunk, de egyszer csak megszakadt…

- Igen.

- És te vagy…

- Igen?

- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött…

6. fejezet

- Mondtam, hogy ne gyere el. – indult meg felém Ian.
- Mondtam, hogy ne akarj irányítani.
- Jaj Aud, nem akarlak irányítani, fogd fel, hogy féltelek.
- Nem kell! Menjünk be. –ragadtam meg a kezét, és magam után húztam. Kicsit összeszűkült a torkom, és emlékek lebegtek a fejem körül, de figyelmen kívül hagytam. Ha már egyszer itt kell lennem, élvezzem is, ha egyáltalán ilyen szóba jöhet.
- Nyugi Aud. –kacagott Ian.
- Nyugodt vagyok…
- Ava keresni fog.
- Tudom…- sóhajtottam - Szóval menjünk oda hozzá. azt hiszem.
Áttörtünk a tömegen, és Ava asztalához sétáltunk.
- Szia Audrey! –mosolygott rám. Szőke fürtjei fedetlen vállára omlottak, és vérvörös ajkait újra szóra nyitotta- Kérsz? –nyújtotta felém a kezében szorongatott… üveget, de megráztam a fejem. A környezet miatt úrrá lett rajtam a múlt. Ugyan úgy kezdtem érezni magam, mint régen. Nem tudom, hogy mi történt, de levegő után kezdtem kapkodni. Izzadt a tenyerem, és oxigénre volt szükségem.
- Jól vagy? –kérdezte April.
- Persze. –mosolyogtam rá, de ez a mosoly átalakult fintorrá, mikor megláttam Pault közeledni.
- Szia, kislány. –tette a vállamra a kezét, de én csak bólintottam.
- Paul, hagyd békén, most velünk van. –mondta Ava flegmán, és éreztem, ahogy a fiú megfeszül.
- Féltékeny vagy Ava? –mentette ki magát.
- Én? Ugyan, miért lennék az. Menj, táncolj inkább.
- Majd táncolok, ha akarok, jó?
Gyorsan kizártam a fejemből a vitát, és elhúzódtam Paultól. Ian észrevette, hogy távolodom, és ezért hirtelen kettőnk közé ált. Mély levegőket kellett vennem, hogy kitisztuljon a fejem. Pia szag terjengett az egész épületben, és sűrű, keserű füst. Régen szerettem… de már minden más.
- Elmenjünk egy kicsit? –kérdezte Ian úgy, hogy csak én haljam meg.
- Nem szükséges, kibírom.
- Oké. –válaszolta, de én abban a pillanatban meggondoltam magam, és el akartam tűnni.
- Nem akarsz táncolni egy kicsit?
- Kedved támadt?
- Azt hiszem igen, vagyis inkább az, mint itt állni.
- Rendben.
Megragadtam Iant és magam után húztam, át a tömeg másik felére, messze Pauléktól.
A zene egyre hangosabban szólt, és lassan felvettem a ritmusát. Hirtelen minden köd elszállt a fejem körül, és csak Ianre figyeltem. Kezdtem fáradni, de nem érdekelt, nem hagytam abba a táncot. Ian mosolyogva húzott magához, és hiába dübörgött a zene, mi teljesen máshogy kezdtünk mozogni. Nem tudom, hogy mi történt, de csak őt láttam magam előtt. Szorosan egymáshoz simulva ringatóztunk. Nem érdekelt semmi, és senki. Felnéztem, hogy lássam az arcát, és ő egy hibátlan mosollyal fürkészett. Kék szemeiben merülni kezdtem, és képtelen voltam abbahagyni. Ian kicsit eltávolodott, és nekem is tisztult a fejem. Eltűnt az előbbi érzés, de vissza akartam kapni. Újra közel mentem hozzá, és meglepve figyelte, hogy mennyire beengedem a világomba. Ismét az arcára néztem, és ajkai rohamosan közeledtek felém, épp hogy súroltuk egymást, mikor valami elrántott.
- Mi van? –kérdeztem automatikusan, de Paullal találtam szembe magam.
- Mit műveltek?
- Táncoltunk, talán nem szabad?
- Hát Audrey, vele nem, viszont velem igen.
- Hogy mondod?
- Hallottad nem?
- Szállj le rólam! –ellenkeztem, azzal visszafordultam Ianhez, de Paul megragadta a karom, és maga után rántott.
- Tudom, hogy táncolni akarsz! –magyarázta, mikor magával szembe fordított.
- Nem akarok. –néztem homályos tekintetébe, és félve jöttem rá, hogy részeg. Mivel nem tudtam, hogy mit fog tenni, ha visszautasítom, táncolni kezdtem vele, de tartottam a távolságot. A zene lassúra váltott, és a szívem majd kiugrott a torkomon.
- Na? –tárta szét a karjait, és várta, hogy hozzá simuljak, de nem tudtam megtenni. Mély levegőt vettem, és kész voltam elrohanni, de egy pillanat alatt magához rántott. A pólója bűzlött a cigitől, és a szájából átható alkohol szag ömlött.
- Kérlek ne! –akartam eltolni, de erősen tartott, és meg sem hallotta, amit mondtam.
- Gyönyörű vagy. –szólalt meg, és minden eddiginél jobban féltem. A kezei, amik eddig a derekamon voltak, lejjebb csúsztak, és nem akart ereszteni. Gyenge voltam, hiába próbáltam eltolni, ő nem eresztett. Azt hiszem, észre sem vette, hogy próbálkoztam.
- Állj le Paul!
- Tudom, hogy kívánsz Audrey.
- Menj Avahoz! –üvöltöttem, de a nagy hangzavarban alig lehetett hallani.
- Dehogy megyek, a tiéd vagyok… -nyökögte, és meg akart csókolni, de kitértem előle.
- Kérlek, ne. –mondtam, miközben összeszűkült a torkom, de ő újra meg akart csókolni –Elég!
- Ne tagadd meg magadtól ezt az élményt. –vigyorgott, és újra közelített, felém, de elfordítottam a fejem, és a fülemet kezdte harapdálni.
- NE! –suttogtam, és pár könnycsepp hagyta el a szemem sarkát. Feladtam minden reményt, nem enged el. Mikor már abbahagytam, és undorodva hagytam, hogy a nyakam puszilgassa, Paul eltűnt. Ava állt meg előttem, és elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Minden oké?
- Azt hiszem. –könnyebbültem meg, de ez nem tartott sokáig, Paul félre lökte Avat, és megint felém tartott.
- Nyugi, az enyém vagy.
- Hagyj békén!
- Mi az, hogy hagyjalak békén?
- Érted, nem?
- Ne butáskodj. –vihogott, és megint magához rántott, de én automatikusan pofon vágtam. A szemében valami megváltozott, és nagyon megrémültem. Hatalmas tenyere az arcomon csattant, és a lendülettől a földre zuhantam.
- Normális vagy? –hallottam Iant, miközben segítő kezeket nyújtott nekem. Mikor újra a két lábamon álltam, Paul csodálkozva nézet.
- Soha többé ne gyere a közelembe. –ömlöttek belőlem a szavak, és reszkető lábakkal indultam meg a kijárat felé. Sosem undorodtam még ennyire tőle.
- Ez a te hibád! –hallottam a hátam mögött, és mikor megfordultam, Paul már Iant ütötte.
- Elég! –ugrottam közéjük, és a medve méretű srác hátrálni kezdett.
- Nem akartam…
- De megtetted. –válaszoltam, és Iant magam után húzva kisétáltam.
- Sajnálom. –néztem vérző arcára.
- Mondtam, hogy ne gyere el! –válaszolt közömbösen, és fájt, hogy ez csinálta.
- Nem akartam… én nem akartam bajt…
- De sikerült összehoznod…
- Hagyd abba!
- Öntörvényű vagy Audrey! Azt hiszed, hogy tudod mi a jó neked, pedig nem! Tévedsz, nagyon is!
- De Ian…
- Állj le! Ne akarj ennyire vigyázni Mattre! Ő kereste magának a bajt, és te meg magadra vállalod! Azt hiszed, hogy te állsz a középpontban, pedig vedd már észre, hogy nem!
- Hogy mondhatsz nekem ilyet?
- Könnyen! Egyik percben leszólsz, gyűlölsz, másikban meg közeledsz! Nem értelek Aud! Magad sem tudod, hogy mit akarsz!
- És ha nem tudom, akkor meg mi van?
- Ezzel másoknak ártasz! Nem engeded közel magadhoz az embereket, és csodálkozol, ha ez történik! Nézd meg mit tettél Nathannel! Ha olyan jó barátnak tartanád, akkor nem hagytad volna ott Lily mellett! Az a csaj elvetemült!
- Csak szerelmes Nathbe…
- Ez épp elég! Fogd már fel! Mások életével játszol Aud!
- Ne keverj bele mást a problémákba!
- Oh… azt hittem, hogy te csinálod ezt! –nézett a szemembe, és beláttam, hogy igaza volt.
- Kérlek, hagyd abba! –szegeztem a földre a tekintetem.
- Nem akarlak bántani Audrey! Mond, van valaki, akivel legalább őszinte vagy?
- Igen…
- Kicsoda?
- Te…
- Velem? Ne nevettess.
- Rendben… de attól még van…
- De ne is hazudj!
- Igen is van! Ott a telefonos srác!
- Telefonos srác?
- Minden nap felhív, a giminkbe jár, és tetszem neki…
- Kicsoda?
- Nem tudom.
- Jaj, Audrey! Azt ne mond, hogy… ilyen nincs!
- Most mi van?
- Audrey! Azt sem tudod, hogy kivel beszélsz, és vele vagy őszinte? Nevetségesen viselkedsz!
- Tiporj a földbe, oké?
- Nem akarom…
- Már megtetted. Egy fél órája, még…
- Még?
- Azt hittem, hogy fontos vagyok neked. Majdnem történt köztünk valami.
- Majdnem.
- Hogy lehetsz ilyen?
- Majd szólj, ha tudod, hogy mit is akarsz valójában, oké? Addig meg, felejts el…
Könnyes szemekkel fürkésztem, de semmit nem találtam a szemeiben, komolyan gondolta. Elszédültem egy pillanatra, és bántam, hogy nem sikerült a csók… azt hiszem, ma este minden megváltozott. Ennek előbb kellett volna megtörténnie.
- Sajnálom. –hebegtem, de Ő csak megrázta a fejét, és hátat fordított nekem.
Egyre jobban szúrt a szemem, és egyre több könnycsepp száguldott végig az arcomon, és el akartam bújni valahova. El akartam menekülni a világból. Ebből az érzésből erőt merítve rohanni kezdtem. Rohanni haza…

5. fejezet

Reggel gyorsan magamra kaptam valami ruhát, és elrohantam a suliba. Minden fiút figyeltem, akinek barna haja, és kék szemei voltak.
- Aud… - állt mellém Darren.
- Mi van? Neked most nem Paul mellett kellene lenned? - estem neki.
- Nem. Azt csinálok, amit akarok. Csak szólni szerettem volna, hogy ma este lesz ez a buli féleség, és hogy gyere el!
- Nem megyek én ilyen helyre.
- Muszáj jönnöd Audrey! - erősködött.
- Mégis miért kellene ott lennem? Ugye nem akarod, hogy végig kelljen néznem az összes részeg barmot?
- Nyugi már… nem lesz ott senki ilyen!
Megráztam a fejem. Még hogy nem lesz ott senki ilyen! Nagyon vicces. Hátat fordítottam neki, bár ne tettem volna meg. Még el sem kezdődött a suli és már el van rontva a napom. Ava kék szemei kíváncsian fürkésztek engem.
- Mi van? - kérdeztem tőle meglepve.
- Hogy nézel ki?
- Miért?
- Fekete? Na, ne már Audrey... fekete a pólód, és a nadrágod is, még szerencse, hogy csőszárú! Kit gyászolsz ennyire?
- Jaj, Ava…
- Semmi nyafogás! Legalább valami színes cucc lenne rajtad!
- A fekete is egy szín.
- Jaj, tudod, hogy értem. És mi az, hogy nem jössz el este? Dehogy nem jössz! Muszáj ott lenned.
- Jön April is. Az nem elég?
- April, valóban. De neked is ott kell lenned! Kérlek Audrey!
- Még eldöntöm… - sóhajtottam, és elindultam az osztályom felé.
Nagyon untam az egész napot. És semmi kedvem nem volt még este is velük lenni. Az a szerencsém hogy nem vagyok az osztálytársa egyiknek sem.
Mikor a negyedik óráról is kicsengettek, mehettem biológiára. Már csak ez hiányzott. Nem kellett volna jelentkeznem. Heti öt óra, minden nap egy. Nagy hiba volt.
- Szia Aud. - tette a vállamra Paul a kezét.
- Hello.
- Ma jössz ugye?
- Este?
- Ja.
- Miért kérdezi ezt mindenki tőlem?
- Mert talán tudni akarjuk?
- Hű, de meglepő, nem is sejtettem. - gúnyolódtam, de ő csak vihogott rajtam.
- Gyere el kislány, ott a helyed, érted?
- Nem! Tudod, hogy nem szeretem ezeket a partikat.
- De régen szeretted. - erősködött.
- RÉGEN!
- Na, figyelj ide! Nem az volt a téma, hogy annyira vissza akarsz jönni? Mert talán hiányzik a régi életed, akkor meg mit kavarsz itt?
- Nem kavarok én semmit Paul! Egyszerűen nincs hangulatom!
- De legyen! Este lássalak, vagy-
- Paul. - állt mellém Ian - Ha nem akar jönni, nem jön!
- Dehogy nem! Ne állj már mellé, tudod, hogy még…
- Bizonyítania kell? Ó, szóval mégsem tag… teljesen!
- Ügyes vagy ember, mondj csak el neki mindent! - feszült meg Paul ökle.
- Tudom. - szóltam közbe- Újra szeretném a régi életem. - nyögtem ki ezt a mondatot, és iszonyúan szúrt a szemem. Ian tátott szájjal figyelt engem, de Paul nem is vett róla tudomást.
- Tudtam, hogy ezt akarod! - kacsintott rám- Nem akarok én veled rosszban lenni csajszi, érted? Akkor este lássalak, rendben?
- Rendben. - nyökögtem, és végignéztem, ahogy Paul besétál az osztályba.
- Ne keverd ennyire bele magad Aud!
- Matt! Miatta… muszáj.
- Nem az!
- Nem érted a helyzetet Ian. -suttogtam és én is bementem az osztályba. Ava vigyorgott rám a terem másik feléről.
- Tudja, hogy jössz. - fogta meg a vállam Ian.
- Ott van neki April.
- April… hogy vehették fel egy gimibe?
- Attól még, hogy sík hülye, valaha… volt szíve.
- Te mindig ezzel jössz Aud. Az rég volt már… te is tudod, ha valaki jó volt is. Már nem az! Nézz körbe. Az osztály fele Paullal van, a többiek…
- Őket elnyomjátok.
- Igen. - sóhajtott.
- Én is ezt csináltam.
- Ne kezdjük elölről Audrey.
- Jön a tanár. - mutattam az ajtóban álló Mrs. Scottra.
Az óra nagyon gyorsan telt, feszülten figyeltem, és mindent jegyzeteltem. Nem tudom, hogy miért, de éreztem, hogy nem szabad megadnom Iannek az esélyt, hogy beszéljen velem. Óra után felálltam a székről, és az ajtó felé vettem az irányt, de Ian megragadta a karom.
- Mi van? - néztem vissza rá. Kék szemei kutattak valami után. Csak bámult rám. Nagyon törte valamin a fejét, és idegesített, hogy nem szólalt meg. - Ian! - türelmetlenkedtem.
- Maradj este otthon. - ejtette megfontoltan a szavait.
- Nem tehetem!
- Majd magamra vállalom.
- Miért?
- Paul… hát…
- Bökd már ki.
- Bejössz neki Audrey.
- És?
- Nem érted… rád fog mászni… én már nem tudom leállítani, ha részeg.
- Nem fog rám mászni, meg tudom magam védeni.
- Maradj otthon.
- Miért akarod ennyire?
- Féltelek…
- De nem kell.
- Kérlek!
- Állj le Ian!
- Akkor… legalább… gyere velem!
- Erre ment ki az egész?
- Nem! Komolyan rád akar mászni, és féltelek!
- Nem kell mondtam már!
- Gyere velem!
- Nem! Egyedül megyek! - förmedtem rá, és elrohantam. Beszálltam a kocsimba, és padlógázzal hajtottam haza. Felrohantam a szobámba, és a vezetékes telefonhoz álltam. A mobilomból átmásoltam a fiú számát, és vártam, hogy felvegye.
- Igen? –szólt bele, és pillanatok alatt megnyugodtam.
- Találkozni akarok veled. –hadartam –Ma este.
- Miért?
- Kérlek…
- Hol?
- A bulin… muszáj elmennem. Kérlek, kísérj te.
- Most nem fog menni.
- Miért?
- Nem vagyok a városban Aud.
- Hol vagy?
- Messze…
- Mégis hol?
- Párizsban.
- Mit keresel te Párizsban?
- Lényegtelen. Sajnálom.
- Te… nem is akarsz találkozni velem. – suttogtam.
- Dehogynem…
- Mondtad volna, hogy Párizsba mész!
- Hirtelen jött.
- Ilyet nem hozunk meg csak úgy hirtelen.
- Audrey. Ezt ne feszegessük. Idővel látni fogsz.
- Szükségem van rád.
- Azt sem tudod, hogy ki vagyok.
- Ez miattad van, ha ennyire akarod, mond el!
- Psszt. Ne zaklasd fel magad. Hamarosan találkozunk, de most mennem kell. És… vigyázz magadra ma este. Ne menj Paul közelébe.
- Könnyű azt mondani.
- Audrey!
- Jól van… szia.
- Vigyázz magadra. –mondta újra, és letette.
A szekrényemhez léptem, és előhúztam a legaljáról egy fekete, óriási dobozt. Minden régi ruhámat beleszórtam, hogy ne emlékezzek az estékre. Leemeltem a teteét, és kiöntöttem az ágyra a tartalmát.
Szétdobáltam a ruhákat, végül egy lila mellett döntöttem. Szőke hajamba elszórtan csináltam pár hullámot, a többi részét kivasaltam. Mély levegőt vettem, és megnéztem magam a tükörben. Megrémített a látványom. Épp úgy néztem ki, mint pár évvel ezelőtt. Leszámítva, hogy már belül más vagyok. Cipő után kutattam, de végül elmentem a tűsarkúk mellett, és a fekete tornacipőt választottam.
Lerohantam a garázsba, de inkább a gyaloglás mellett maradtam. Hosszú útnak tűnt, de legalább volt időm gondolkodni. A telefonos srác biztos nem ment Párizsba. Nem akar találkozni velem. De mire is számítottam. Egyszer sem voltam még szerelmes. Hiába voltak barátaim, nem szerettem őket. Miért lenne ez most másként?
- Hé! –állt meg mellettem egy kocsi, és Paul hajolt ki az ablakán.
- Mi van? –néztem rá undorodva.
- Elviszünk, szállj be!
- Gyalogolni akarok.
- Ahogy gondolod. Biztos nem jössz?
- Aha. –bólintottam, majd végignéztem, ahogy eltűnnek a kanyarban.
Hosszú este lesz, és minden porcikámmal kívántam, hogy ne kelljen emlékeznem.
Mikor a csarnokhoz értem, megpillantottam a villódzó fényeket, és már nem volt visszaút.
„Készen álltok?” –hallatszott bentről, a tömeg sikított, és bömbölni kezdett a zene. Hirtelen meggondoltam magam.
- Mire vársz? –állt mellém April. Fekete haja az arcába omlott, és várta a válaszom.
- Mindjárt megyek.
- Nem! Most! Ava már bent van!
- Menj csak, nekem még levegő kell.
- Rendben, aztán gyere! –mosolygott, majd eltűnt a füstben.
Mélyeket lélegeztem, és elindultam a bejárat felé. Már sokan láttak, ostobaság lenne elrohanni. Iant pillantottam meg az ajtóban. Barna haja az szemébe lógott, és a száján lévő piercinget harapdálta.