1. fejezet

Fel s alá járkáltam a szobámban. Kilenc óra. Szerintem ez már igazán estének számít. Idegesen dőltem végig az ágyamon, és a mobilom kijelzőét fürkésztem.
- Gyerünk. –könyörögtem.
- Szia! –rontott be a szobámba Matt.
- Menj innen! –szóltam rá az öcsémre.
- Beszélnem kellene veled.
- Majd… holnap! Menj ki!
- De…
- Kuss! Menj innen!
Idegesen becsapta az ajtót, és hallottam dübörgő lépteit a lépcsőn. Sóhajtottam, és újra a mobilom bámultam. Nem hív! Mérgemben a földre vágtam a telefont, és e fejemre húztam a párnát. Erről ennyit! Olyan mérges voltam, hogy sírni tudtam volna. Miért nem hívott fel? Sóhajtottam, és az ajtó felé vettem az irányt, hogy Matt után rohanjak. Már épp a kilincsért nyúltam, mikor a telefonom megcsörrent.
- Jézusom! –sikítottam, és rohantam oda, ahova dobtam, és gyorsan felkaptam. A kijelzőn ez állt: „Nathan” –Mi van? –szóltam bele idegesen.
- Csak, nem lógtál ma a neten, nem tudtam, hogy mi a baj.
- Semmi! Aludnod kéne már nem?
- Mi a bajod?
- Mondtam már, hogy semmi! Szia! –és azzal letettem. Nem voltam valami kedves, de nagyon rosszul esett, hogy nem hív.
Az ágyam szélére ültem, és beletörődtem, hogy ennyi volt, megijedt.
- Audrey keresnek a vezetékesen! –kiáltott fel Matt.
A szobámban is megszólalt, gyorsan felvettem, hogy minél előbb túl legyek rajta.
- Nathan?
- Nem… én vagyok…
- Miért a vezetékesen hívtál?
- A mobilodon kellett volna?
- Igen…
- Akkor azon hívlak, egy pillanat. –hadarta, és a vonal megszakadt.
Pár perc és a telefonom megszólalt, végigdőltem az ágyamon, és felvettem.
- Szia.
- Bocs, hogy fél tízkor hívtalak, csak…
- Semmi baj. Nem is nagyon számította rád. –hazudtam.
- Oh…
- Szóval, ki vagy te?
- Audrey Figyelj, tudnod kell… megértem, de ne akard. Még ne! Azzal minden tönkremenne, hidd el!
- De… miért menne ezért tönkre?
- Mert olyan ember vagyok aki… lényegtelen.
- Legalább a neved áruld el!
- Oké… a nevem…
- Gyerünk!
- I…
- Mi?
- Nem tehetem. Ígérem, hogy hamarosan elmondom.
- Nagyon zavar, hogy nem árulod el, ez tudod milyen? Te ismersz… azt hiszem, én meg… itt fekszem, és azt sem tudom, kivel beszélek.
- Félsz tőlem?
- Persze, szerintem holnap késsel esel nekem a suliban mi?
- Jó… csak kérdeztem. –nevetett a vonal másik oldalán, és a torkom összeszűkült. Ezt a nevetést már hallottam, olyan ismerős volt.
- Ismerős a nevetésed. –suttogtam a telefonba.
- Látod? Mondtam, hogy telefonálnunk kell.
- Voltál már mellettem mikor kacagtál, igaz?
- Nem is egyszer.
- Miért nem árulod el?
- Figyelj Audrey. Így semmi értelme beszélgetnünk, ne kérdezd folyton ezt. Majd elárulom! Addig is, megismerhetsz mindenféle előítéletek nélkül. Ha tudnád, hogy ki vagyok, lehet, hogy szóba sem állnál velem!
- Legalább… azt áruld el, hogy nézel ki. –könyörögtem.
- Hát… barna hajam van… vékony vagyok. Ő… Nem tudom mi fontos még.
- A szemed.
- Hát… az nagyon világoskék.
- Magas vagy?
- Nem annyira.
- Én nagyon alacsony vagyok.
- Tudom. Na meg persze… szép.
- Én?
- Te!
- Miért kezdtél el velem beszélgetni?
- Mert akárhányszor meglátlak, alig kapok levegőt, mikor párszor beszélek veled, a szívem majd kiugrik a torkomon, mikor… a közelemben vagy, minden eltűnik. Érted?
- Ez… hülyeség. Nem is ismersz.
- Kiskorod óta ismerlek.
- Mi? Na, jó… majd még beszélünk, aludnom kellene.
- Nekem is. Majd hívlak, holnap.
- Rendben.
- És ne törd a fejed azon, hogy ki lehetek, elég, ha én tudom ki vagy oké?
- Ez nem fog menni.
- Próbáld meg!
- Oké. Szia.
- Szia… aludj jól.
- Te is. –sóhajtottam, és a vonal megszakadt.
Egész éjjel azon törtem a fejem, hogy ki lehet Ő. Elmondása alapján beugrott húsz srác. De melyik lehet Ő? Nem szabadultam a gondolattól, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.