7.fejezet

Bárcsak semmissé tehetném az estét. Azt mondják, nem érdemes azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha… de nekem ez nem megy. Mi lett volna, ha Ian megcsókol. Akkor most másképp lenne az egész? Itt ülök biológián, és csak nézek ki a fejemből. Ian ma nem ült le mellém. Egész nap elzárkózik, és én is meghúzom magam. Mattnek igaza volt…

„ Futottam haza, a könnyeim megállíthatatlanok voltak. Egy világ tört össze bennem. Mikor végre beértem a házba, Matt esett nekem.

- Nem mondod, hogy elmentél!

Nem válaszoltam neki, nem mintha tudtam volna. Kapkodtam a levegő után, és csak bámultam.

- Audrey! Mi történt az arcoddal? A jobb oldala vörös… - mondta rémülten, és elkerekedett szemeiben dühöt pillantottam meg.

- Bántott Paul… - szegeztem a földre a tekintetem.

- Megölöm! –dühöngött, és az ajtó felé indult meg, de visszarántottam.

- Matt, ne legyél hülye! Ezerszer elmondtam már, hogy ne kövesd a példámat…

- Nehéz nem ezt tennem, szeretlek, és olyan akarok lenni, mint te…

- Idióta, és megtört?

- Nem… erős, és imádni való…

- Matt, te nem úgy látsz engem, ahogy valójában kellene. Én erősnek tettettem magam, hogy segítsek. De… ezzel úgy látom, csak ártok! Iant elvesztettem, és Nathant is, ugyan úgy, mint anyuékat, érted? Ne akarj olyan szerencsétlen lenni, mint én! Vigyázz magadra… kérlek.

- Ian? Mióta kedveled őt?

- Épp erről van szó… azt hiszem… ma mindenkit elvesztettem…

- Ezt hogy érted?

- Paul… holnaptól újra fenyegető lesz rád nézve.

- Értem…

- Sajnálom…

- Mondtam Aud, ne állj vissza, én meg akartam akadályozni, de te öntörvényű vagy! Tudtam, hogy ez lesz.”

Szorult torokkal szakítottam félbe az emlékeket. Borzasztóan éreztem magam, hogy lehetek ilyen ostoba?

„Öntörvényű” –ez a szó égett bennem. Öntörvényű vagyok… ezt nem ők mondták rám először. Én nem fájdalmat okozni, sokkal inkább szeretni akartam… és megvédeni Mattet. Ava tegnap éjjel kiállt értem… csalódtam benne, persze jó értelemben.

Az óra végét jelző csengő megszólalt, és a tanár kisétált a teremből. Azt hiszem mindenki elment, de én maradtam. Nem tudtam felállni. Csak bámultam magam elé…

- Aud? –lépett hozzám Ava.

- Szia… -suttogtam.

- Minden rendben? Sajnálom azt, ami tegnap történt… én nem akartam, hogy ez legyen. Ha tudom, akkor nem rángatlak el.

- Nem te rángattál el. –vettem erőt magamon, és elindultam kifelé.

- Audrey kérlek! Ne csináld ezt!

- Nem csinálok semmit Ava… ennyi volt, vége! Köszönöm, amit tegnap tettél értem, nagyon jól esett. –húztam mosolyra a számat egy pillanatra, majd újra elkomorodtam- Menj vásárolni, csináld azt, amit szeretnél, kiszállok újra az életedből!

- Audrey…

- Nem akartam rosszat.

- Figyelj, sajnálom, hogy ez történt Mattel.

- Mi? –néztem rá döbbenten.

- Tudom, hogy miattam van az egész. Én utasítottam vissza az öcsédet, és ezért Paul rászállt, és…

- Te tudtad, hogy ez lesz?

- Nem igazán… én nem akartam, hogy ez történjen.

- Jézusom, Ava…

- Sajnálom Aud.

- Most már mindegy. –sóhajtottam, és magam mögött hagytam.

Nem lehet, hogy Matt miattam… nem. Sűrű léptekkel indultam meg a parkoló felé, hogy minél hamarabb otthon lehessek.

- Audrey! –szólt utánam valaki, és automatikusan megfordultam. Az, akivel szemben találtam magam, megdöbbentett.

- Te beszélsz velem?

- Hát, nagyon úgy tűnik.

- Hogy-hogy?

- Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e.

- Miért?

- Hallottam a tegnapról…

- Pompás… beszélj te is erről!

- Tudom, hogy nem nagyon bírsz… megértelek.

- Ilyet ki mondott neked?

- Hát, egyszer csak elkezdtél kerülni, pedig kiskorod óta ismersz.

- Mi? De hiszen… azt hittem, te… sajnálom.

- El van felejtve, de mond… hogy vagy?

- Jól.

- Őszintén?

- Nem túl jól…

- Audrey, én…

- Audrey! –szakított félbe minket Paul. Ahogy ránéztem, hirtelen beugrott a tegnap este. Zihálni kezdtem, és összeszűkült a torkom.

- Hagyj békén. –ejtettem megfontoltan a szavakat.

- Te meg mit csinálsz Auddal? –hagyta figyelmen kívül a kérésem, és Ithanre szegezte a tekintetét.

- Mi közöd van hozzá? –válaszolt a fiú, és Paul kezei ökölbe szorultak, és úgy láttam kész volt ütni, de megállítottam.

- Kérlek, menj el. –néztem a szemébe félénken, és furcsa mód’ hallgatott rám. Megrázta a fejét, és elsétált.

- Ez mi volt? –nézett rám Ithan.

- Nem tudom.

- Vigyázz magadra Audrey, oké?

- Aha…

- Szia…

- Mész is?

- Igen, majd még dumálunk.

- Rendben… viszlát.

Beszálltam a kocsimba, de most már nem akartam annyira hazamenni. Olyan emberek állnak szóba velem, akikről azt hittem, hogy már rég elfeledtek… Darren, Ithan, és ki tudja, hogy ki lesz a következő. Viszont… én most csak egyetlen egy emberrel szerettem volna lenni, de ő pont hogy az ellenkezőjét akarta. Fél úton erősen azon kezdtem törni a fejem, hogy mi van, ha Ian… a telefonos srác? Egyáltalán nem lehetetlen.

Mikor beléptem a házba, Jake, rohant el mellettem, és eltűnt a bejárati ajtóban. Bizonyára megint késik a munkahelyéről. Mély levegőt vettem, és próbáltam érveket felhozni, hogy miért nem lehet Ian, de nem sikerült. A telefonos srác, azt mondta nekem, hogy ha kitalálom a nevét, nem fogja letagadni. De most mégsem hívhatom fel. Nem eshetek neki egyből. Meg kell várnom, amíg ő keres engem. Azt hiszem, Ian az, igen, csak Ő lehet. Ki más lenne?

Felrohantam a szobámba, és ledobtam a táskám az ajtó mellé. Végig dőltem az ágyamon, és vártam, hogy múljon az idő… nem ment, hiába, ha nagyon akarok valamit, szenvedve és fogcsikorgatva ki kell várnom. Ez egy meglehetősen szörnyű nap volt. Forgolódtam az ágyamon, de ettől csak idegesebb lettem. Már nincs olyan távol tőlem… egy karnyújtás és újra boldog lehetek. Önző vagyok… igen, de nekem… akkor is szükségem van rá! Nem akarom elveszíteni… így nem!

Ökölbe szorítottam a kezeimet, és a gombócok ellenére, amik a torkomban sorakoztak… felálltam. A szekrényem elé léptem, és kihúztam a legalsó fiókom. A szívem megiramodott, és a látvány könnyeket csalt a szememre. Mély levegőt vettem, és kiemeltem a fehér ajándéktasakot. Ebbe rejtettem el… mikor… mikor minden fájt.

Kiöntöttem a szőnyegemre a tartalmát, és iszonyatos légszomjam támadt. Minden emlék felszínre tört. Képek sorozata bámult rám a padlóról. Anyu… apu… a gyermekkorom.

- Borzasztóan hiányoztok. –suttogtam, de a hangom elcsuklott.

Felemeltem a legszembetűnőbbet… Iannel ültem a hintában, és nevettünk. Nem is vettük észre a kamerát. Feltéptem a szívemben egy rég eltemetett emléket. Boldog voltam. Nem volt semmink, szegények voltunk, de nem érdekelt. Én örültem mindennek, amim volt. Iannek. Újabb képeket vettem a kezembe… Ithan és én… kézen fogva sétálunk a folyónál, nevetünk. Újabb kép… Ava és Matt… nevetnek. Ian, Ithan és Paul… nevetnek. Én és Ithan újra… a fűben fekszünk, nevetünk. Anyu és én… az ölében alszom, Ő nevet. Nevetés… az összes képen ott van. A boldogság. Újabb kép, én és Darren, ő nevet, én duzzogok, és a kezemben szorongatom a lyukas labdám. Újabb kép… a labdát hozzávágtam és nevetek. BOLDOG VOLTAM! Mi ez a sok emlék? Hogy változtunk meg ennyire? Miért kellett így alakulnia? Hiányzik a nevetés, a boldogság, amik a képekből áradtak… csak a múlt darabkái, aminek… már réges-rég vége szakadt. Ennyi volt.

Sikítani tudtam volna, és nem volt erőm visszatartani a könnyeket. Az összes képet, amitől csak egyre jobban undorodtam magamtól, visszaszórtam a fiókba, és ugyan ezzel a lendülettel betoltam.

Mindenki mosolygott, mindenki boldog volt… nem volt rivalizálás. Nem volt semmi. A miénk volt a világ, és nem érdekelt senki. Rettenetesen megváltoztunk. Minden más lett. Összeomlottam. Ava szeretett, őszintén. Paul nem ért hozzá senkihez. Iannel jól megvoltunk. Darrent öcsémként szerettem. Ithan… imádtam vele lógni…

Most meg, még Nathantől is elszakadtam.

A telefonom megszólalt, és én automatikusan felvettem, nem is pillantottam a kijelzőre.

- Igen?

- Bocs, hogy előbb hívlak.

- Te vagy az? –döbbentem le.

- Én…

- Sajnálom a tegnapi dolgot.

- Micsoda?

- Én… tudom, hogy ki vagy, megígérted, hogy nem tagadod le, emlékszel?

- Igen…

- Szóval… te… kiskorom óta ismersz.

- Igen.

- Jóban voltunk, de egyszer csak megszakadt…

- Igen.

- És te vagy…

- Igen?

- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött…

6. fejezet

- Mondtam, hogy ne gyere el. – indult meg felém Ian.
- Mondtam, hogy ne akarj irányítani.
- Jaj Aud, nem akarlak irányítani, fogd fel, hogy féltelek.
- Nem kell! Menjünk be. –ragadtam meg a kezét, és magam után húztam. Kicsit összeszűkült a torkom, és emlékek lebegtek a fejem körül, de figyelmen kívül hagytam. Ha már egyszer itt kell lennem, élvezzem is, ha egyáltalán ilyen szóba jöhet.
- Nyugi Aud. –kacagott Ian.
- Nyugodt vagyok…
- Ava keresni fog.
- Tudom…- sóhajtottam - Szóval menjünk oda hozzá. azt hiszem.
Áttörtünk a tömegen, és Ava asztalához sétáltunk.
- Szia Audrey! –mosolygott rám. Szőke fürtjei fedetlen vállára omlottak, és vérvörös ajkait újra szóra nyitotta- Kérsz? –nyújtotta felém a kezében szorongatott… üveget, de megráztam a fejem. A környezet miatt úrrá lett rajtam a múlt. Ugyan úgy kezdtem érezni magam, mint régen. Nem tudom, hogy mi történt, de levegő után kezdtem kapkodni. Izzadt a tenyerem, és oxigénre volt szükségem.
- Jól vagy? –kérdezte April.
- Persze. –mosolyogtam rá, de ez a mosoly átalakult fintorrá, mikor megláttam Pault közeledni.
- Szia, kislány. –tette a vállamra a kezét, de én csak bólintottam.
- Paul, hagyd békén, most velünk van. –mondta Ava flegmán, és éreztem, ahogy a fiú megfeszül.
- Féltékeny vagy Ava? –mentette ki magát.
- Én? Ugyan, miért lennék az. Menj, táncolj inkább.
- Majd táncolok, ha akarok, jó?
Gyorsan kizártam a fejemből a vitát, és elhúzódtam Paultól. Ian észrevette, hogy távolodom, és ezért hirtelen kettőnk közé ált. Mély levegőket kellett vennem, hogy kitisztuljon a fejem. Pia szag terjengett az egész épületben, és sűrű, keserű füst. Régen szerettem… de már minden más.
- Elmenjünk egy kicsit? –kérdezte Ian úgy, hogy csak én haljam meg.
- Nem szükséges, kibírom.
- Oké. –válaszolta, de én abban a pillanatban meggondoltam magam, és el akartam tűnni.
- Nem akarsz táncolni egy kicsit?
- Kedved támadt?
- Azt hiszem igen, vagyis inkább az, mint itt állni.
- Rendben.
Megragadtam Iant és magam után húztam, át a tömeg másik felére, messze Pauléktól.
A zene egyre hangosabban szólt, és lassan felvettem a ritmusát. Hirtelen minden köd elszállt a fejem körül, és csak Ianre figyeltem. Kezdtem fáradni, de nem érdekelt, nem hagytam abba a táncot. Ian mosolyogva húzott magához, és hiába dübörgött a zene, mi teljesen máshogy kezdtünk mozogni. Nem tudom, hogy mi történt, de csak őt láttam magam előtt. Szorosan egymáshoz simulva ringatóztunk. Nem érdekelt semmi, és senki. Felnéztem, hogy lássam az arcát, és ő egy hibátlan mosollyal fürkészett. Kék szemeiben merülni kezdtem, és képtelen voltam abbahagyni. Ian kicsit eltávolodott, és nekem is tisztult a fejem. Eltűnt az előbbi érzés, de vissza akartam kapni. Újra közel mentem hozzá, és meglepve figyelte, hogy mennyire beengedem a világomba. Ismét az arcára néztem, és ajkai rohamosan közeledtek felém, épp hogy súroltuk egymást, mikor valami elrántott.
- Mi van? –kérdeztem automatikusan, de Paullal találtam szembe magam.
- Mit műveltek?
- Táncoltunk, talán nem szabad?
- Hát Audrey, vele nem, viszont velem igen.
- Hogy mondod?
- Hallottad nem?
- Szállj le rólam! –ellenkeztem, azzal visszafordultam Ianhez, de Paul megragadta a karom, és maga után rántott.
- Tudom, hogy táncolni akarsz! –magyarázta, mikor magával szembe fordított.
- Nem akarok. –néztem homályos tekintetébe, és félve jöttem rá, hogy részeg. Mivel nem tudtam, hogy mit fog tenni, ha visszautasítom, táncolni kezdtem vele, de tartottam a távolságot. A zene lassúra váltott, és a szívem majd kiugrott a torkomon.
- Na? –tárta szét a karjait, és várta, hogy hozzá simuljak, de nem tudtam megtenni. Mély levegőt vettem, és kész voltam elrohanni, de egy pillanat alatt magához rántott. A pólója bűzlött a cigitől, és a szájából átható alkohol szag ömlött.
- Kérlek ne! –akartam eltolni, de erősen tartott, és meg sem hallotta, amit mondtam.
- Gyönyörű vagy. –szólalt meg, és minden eddiginél jobban féltem. A kezei, amik eddig a derekamon voltak, lejjebb csúsztak, és nem akart ereszteni. Gyenge voltam, hiába próbáltam eltolni, ő nem eresztett. Azt hiszem, észre sem vette, hogy próbálkoztam.
- Állj le Paul!
- Tudom, hogy kívánsz Audrey.
- Menj Avahoz! –üvöltöttem, de a nagy hangzavarban alig lehetett hallani.
- Dehogy megyek, a tiéd vagyok… -nyökögte, és meg akart csókolni, de kitértem előle.
- Kérlek, ne. –mondtam, miközben összeszűkült a torkom, de ő újra meg akart csókolni –Elég!
- Ne tagadd meg magadtól ezt az élményt. –vigyorgott, és újra közelített, felém, de elfordítottam a fejem, és a fülemet kezdte harapdálni.
- NE! –suttogtam, és pár könnycsepp hagyta el a szemem sarkát. Feladtam minden reményt, nem enged el. Mikor már abbahagytam, és undorodva hagytam, hogy a nyakam puszilgassa, Paul eltűnt. Ava állt meg előttem, és elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Minden oké?
- Azt hiszem. –könnyebbültem meg, de ez nem tartott sokáig, Paul félre lökte Avat, és megint felém tartott.
- Nyugi, az enyém vagy.
- Hagyj békén!
- Mi az, hogy hagyjalak békén?
- Érted, nem?
- Ne butáskodj. –vihogott, és megint magához rántott, de én automatikusan pofon vágtam. A szemében valami megváltozott, és nagyon megrémültem. Hatalmas tenyere az arcomon csattant, és a lendülettől a földre zuhantam.
- Normális vagy? –hallottam Iant, miközben segítő kezeket nyújtott nekem. Mikor újra a két lábamon álltam, Paul csodálkozva nézet.
- Soha többé ne gyere a közelembe. –ömlöttek belőlem a szavak, és reszkető lábakkal indultam meg a kijárat felé. Sosem undorodtam még ennyire tőle.
- Ez a te hibád! –hallottam a hátam mögött, és mikor megfordultam, Paul már Iant ütötte.
- Elég! –ugrottam közéjük, és a medve méretű srác hátrálni kezdett.
- Nem akartam…
- De megtetted. –válaszoltam, és Iant magam után húzva kisétáltam.
- Sajnálom. –néztem vérző arcára.
- Mondtam, hogy ne gyere el! –válaszolt közömbösen, és fájt, hogy ez csinálta.
- Nem akartam… én nem akartam bajt…
- De sikerült összehoznod…
- Hagyd abba!
- Öntörvényű vagy Audrey! Azt hiszed, hogy tudod mi a jó neked, pedig nem! Tévedsz, nagyon is!
- De Ian…
- Állj le! Ne akarj ennyire vigyázni Mattre! Ő kereste magának a bajt, és te meg magadra vállalod! Azt hiszed, hogy te állsz a középpontban, pedig vedd már észre, hogy nem!
- Hogy mondhatsz nekem ilyet?
- Könnyen! Egyik percben leszólsz, gyűlölsz, másikban meg közeledsz! Nem értelek Aud! Magad sem tudod, hogy mit akarsz!
- És ha nem tudom, akkor meg mi van?
- Ezzel másoknak ártasz! Nem engeded közel magadhoz az embereket, és csodálkozol, ha ez történik! Nézd meg mit tettél Nathannel! Ha olyan jó barátnak tartanád, akkor nem hagytad volna ott Lily mellett! Az a csaj elvetemült!
- Csak szerelmes Nathbe…
- Ez épp elég! Fogd már fel! Mások életével játszol Aud!
- Ne keverj bele mást a problémákba!
- Oh… azt hittem, hogy te csinálod ezt! –nézett a szemembe, és beláttam, hogy igaza volt.
- Kérlek, hagyd abba! –szegeztem a földre a tekintetem.
- Nem akarlak bántani Audrey! Mond, van valaki, akivel legalább őszinte vagy?
- Igen…
- Kicsoda?
- Te…
- Velem? Ne nevettess.
- Rendben… de attól még van…
- De ne is hazudj!
- Igen is van! Ott a telefonos srác!
- Telefonos srác?
- Minden nap felhív, a giminkbe jár, és tetszem neki…
- Kicsoda?
- Nem tudom.
- Jaj, Audrey! Azt ne mond, hogy… ilyen nincs!
- Most mi van?
- Audrey! Azt sem tudod, hogy kivel beszélsz, és vele vagy őszinte? Nevetségesen viselkedsz!
- Tiporj a földbe, oké?
- Nem akarom…
- Már megtetted. Egy fél órája, még…
- Még?
- Azt hittem, hogy fontos vagyok neked. Majdnem történt köztünk valami.
- Majdnem.
- Hogy lehetsz ilyen?
- Majd szólj, ha tudod, hogy mit is akarsz valójában, oké? Addig meg, felejts el…
Könnyes szemekkel fürkésztem, de semmit nem találtam a szemeiben, komolyan gondolta. Elszédültem egy pillanatra, és bántam, hogy nem sikerült a csók… azt hiszem, ma este minden megváltozott. Ennek előbb kellett volna megtörténnie.
- Sajnálom. –hebegtem, de Ő csak megrázta a fejét, és hátat fordított nekem.
Egyre jobban szúrt a szemem, és egyre több könnycsepp száguldott végig az arcomon, és el akartam bújni valahova. El akartam menekülni a világból. Ebből az érzésből erőt merítve rohanni kezdtem. Rohanni haza…

5. fejezet

Reggel gyorsan magamra kaptam valami ruhát, és elrohantam a suliba. Minden fiút figyeltem, akinek barna haja, és kék szemei voltak.
- Aud… - állt mellém Darren.
- Mi van? Neked most nem Paul mellett kellene lenned? - estem neki.
- Nem. Azt csinálok, amit akarok. Csak szólni szerettem volna, hogy ma este lesz ez a buli féleség, és hogy gyere el!
- Nem megyek én ilyen helyre.
- Muszáj jönnöd Audrey! - erősködött.
- Mégis miért kellene ott lennem? Ugye nem akarod, hogy végig kelljen néznem az összes részeg barmot?
- Nyugi már… nem lesz ott senki ilyen!
Megráztam a fejem. Még hogy nem lesz ott senki ilyen! Nagyon vicces. Hátat fordítottam neki, bár ne tettem volna meg. Még el sem kezdődött a suli és már el van rontva a napom. Ava kék szemei kíváncsian fürkésztek engem.
- Mi van? - kérdeztem tőle meglepve.
- Hogy nézel ki?
- Miért?
- Fekete? Na, ne már Audrey... fekete a pólód, és a nadrágod is, még szerencse, hogy csőszárú! Kit gyászolsz ennyire?
- Jaj, Ava…
- Semmi nyafogás! Legalább valami színes cucc lenne rajtad!
- A fekete is egy szín.
- Jaj, tudod, hogy értem. És mi az, hogy nem jössz el este? Dehogy nem jössz! Muszáj ott lenned.
- Jön April is. Az nem elég?
- April, valóban. De neked is ott kell lenned! Kérlek Audrey!
- Még eldöntöm… - sóhajtottam, és elindultam az osztályom felé.
Nagyon untam az egész napot. És semmi kedvem nem volt még este is velük lenni. Az a szerencsém hogy nem vagyok az osztálytársa egyiknek sem.
Mikor a negyedik óráról is kicsengettek, mehettem biológiára. Már csak ez hiányzott. Nem kellett volna jelentkeznem. Heti öt óra, minden nap egy. Nagy hiba volt.
- Szia Aud. - tette a vállamra Paul a kezét.
- Hello.
- Ma jössz ugye?
- Este?
- Ja.
- Miért kérdezi ezt mindenki tőlem?
- Mert talán tudni akarjuk?
- Hű, de meglepő, nem is sejtettem. - gúnyolódtam, de ő csak vihogott rajtam.
- Gyere el kislány, ott a helyed, érted?
- Nem! Tudod, hogy nem szeretem ezeket a partikat.
- De régen szeretted. - erősködött.
- RÉGEN!
- Na, figyelj ide! Nem az volt a téma, hogy annyira vissza akarsz jönni? Mert talán hiányzik a régi életed, akkor meg mit kavarsz itt?
- Nem kavarok én semmit Paul! Egyszerűen nincs hangulatom!
- De legyen! Este lássalak, vagy-
- Paul. - állt mellém Ian - Ha nem akar jönni, nem jön!
- Dehogy nem! Ne állj már mellé, tudod, hogy még…
- Bizonyítania kell? Ó, szóval mégsem tag… teljesen!
- Ügyes vagy ember, mondj csak el neki mindent! - feszült meg Paul ökle.
- Tudom. - szóltam közbe- Újra szeretném a régi életem. - nyögtem ki ezt a mondatot, és iszonyúan szúrt a szemem. Ian tátott szájjal figyelt engem, de Paul nem is vett róla tudomást.
- Tudtam, hogy ezt akarod! - kacsintott rám- Nem akarok én veled rosszban lenni csajszi, érted? Akkor este lássalak, rendben?
- Rendben. - nyökögtem, és végignéztem, ahogy Paul besétál az osztályba.
- Ne keverd ennyire bele magad Aud!
- Matt! Miatta… muszáj.
- Nem az!
- Nem érted a helyzetet Ian. -suttogtam és én is bementem az osztályba. Ava vigyorgott rám a terem másik feléről.
- Tudja, hogy jössz. - fogta meg a vállam Ian.
- Ott van neki April.
- April… hogy vehették fel egy gimibe?
- Attól még, hogy sík hülye, valaha… volt szíve.
- Te mindig ezzel jössz Aud. Az rég volt már… te is tudod, ha valaki jó volt is. Már nem az! Nézz körbe. Az osztály fele Paullal van, a többiek…
- Őket elnyomjátok.
- Igen. - sóhajtott.
- Én is ezt csináltam.
- Ne kezdjük elölről Audrey.
- Jön a tanár. - mutattam az ajtóban álló Mrs. Scottra.
Az óra nagyon gyorsan telt, feszülten figyeltem, és mindent jegyzeteltem. Nem tudom, hogy miért, de éreztem, hogy nem szabad megadnom Iannek az esélyt, hogy beszéljen velem. Óra után felálltam a székről, és az ajtó felé vettem az irányt, de Ian megragadta a karom.
- Mi van? - néztem vissza rá. Kék szemei kutattak valami után. Csak bámult rám. Nagyon törte valamin a fejét, és idegesített, hogy nem szólalt meg. - Ian! - türelmetlenkedtem.
- Maradj este otthon. - ejtette megfontoltan a szavait.
- Nem tehetem!
- Majd magamra vállalom.
- Miért?
- Paul… hát…
- Bökd már ki.
- Bejössz neki Audrey.
- És?
- Nem érted… rád fog mászni… én már nem tudom leállítani, ha részeg.
- Nem fog rám mászni, meg tudom magam védeni.
- Maradj otthon.
- Miért akarod ennyire?
- Féltelek…
- De nem kell.
- Kérlek!
- Állj le Ian!
- Akkor… legalább… gyere velem!
- Erre ment ki az egész?
- Nem! Komolyan rád akar mászni, és féltelek!
- Nem kell mondtam már!
- Gyere velem!
- Nem! Egyedül megyek! - förmedtem rá, és elrohantam. Beszálltam a kocsimba, és padlógázzal hajtottam haza. Felrohantam a szobámba, és a vezetékes telefonhoz álltam. A mobilomból átmásoltam a fiú számát, és vártam, hogy felvegye.
- Igen? –szólt bele, és pillanatok alatt megnyugodtam.
- Találkozni akarok veled. –hadartam –Ma este.
- Miért?
- Kérlek…
- Hol?
- A bulin… muszáj elmennem. Kérlek, kísérj te.
- Most nem fog menni.
- Miért?
- Nem vagyok a városban Aud.
- Hol vagy?
- Messze…
- Mégis hol?
- Párizsban.
- Mit keresel te Párizsban?
- Lényegtelen. Sajnálom.
- Te… nem is akarsz találkozni velem. – suttogtam.
- Dehogynem…
- Mondtad volna, hogy Párizsba mész!
- Hirtelen jött.
- Ilyet nem hozunk meg csak úgy hirtelen.
- Audrey. Ezt ne feszegessük. Idővel látni fogsz.
- Szükségem van rád.
- Azt sem tudod, hogy ki vagyok.
- Ez miattad van, ha ennyire akarod, mond el!
- Psszt. Ne zaklasd fel magad. Hamarosan találkozunk, de most mennem kell. És… vigyázz magadra ma este. Ne menj Paul közelébe.
- Könnyű azt mondani.
- Audrey!
- Jól van… szia.
- Vigyázz magadra. –mondta újra, és letette.
A szekrényemhez léptem, és előhúztam a legaljáról egy fekete, óriási dobozt. Minden régi ruhámat beleszórtam, hogy ne emlékezzek az estékre. Leemeltem a teteét, és kiöntöttem az ágyra a tartalmát.
Szétdobáltam a ruhákat, végül egy lila mellett döntöttem. Szőke hajamba elszórtan csináltam pár hullámot, a többi részét kivasaltam. Mély levegőt vettem, és megnéztem magam a tükörben. Megrémített a látványom. Épp úgy néztem ki, mint pár évvel ezelőtt. Leszámítva, hogy már belül más vagyok. Cipő után kutattam, de végül elmentem a tűsarkúk mellett, és a fekete tornacipőt választottam.
Lerohantam a garázsba, de inkább a gyaloglás mellett maradtam. Hosszú útnak tűnt, de legalább volt időm gondolkodni. A telefonos srác biztos nem ment Párizsba. Nem akar találkozni velem. De mire is számítottam. Egyszer sem voltam még szerelmes. Hiába voltak barátaim, nem szerettem őket. Miért lenne ez most másként?
- Hé! –állt meg mellettem egy kocsi, és Paul hajolt ki az ablakán.
- Mi van? –néztem rá undorodva.
- Elviszünk, szállj be!
- Gyalogolni akarok.
- Ahogy gondolod. Biztos nem jössz?
- Aha. –bólintottam, majd végignéztem, ahogy eltűnnek a kanyarban.
Hosszú este lesz, és minden porcikámmal kívántam, hogy ne kelljen emlékeznem.
Mikor a csarnokhoz értem, megpillantottam a villódzó fényeket, és már nem volt visszaút.
„Készen álltok?” –hallatszott bentről, a tömeg sikított, és bömbölni kezdett a zene. Hirtelen meggondoltam magam.
- Mire vársz? –állt mellém April. Fekete haja az arcába omlott, és várta a válaszom.
- Mindjárt megyek.
- Nem! Most! Ava már bent van!
- Menj csak, nekem még levegő kell.
- Rendben, aztán gyere! –mosolygott, majd eltűnt a füstben.
Mélyeket lélegeztem, és elindultam a bejárat felé. Már sokan láttak, ostobaság lenne elrohanni. Iant pillantottam meg az ajtóban. Barna haja az szemébe lógott, és a száján lévő piercinget harapdálta.

4. fejezet

Nem is tudom már, hogy mit várok el Paultól. Mattet még mindig figyeli, hiába minden, mintha csak dísz lennék. Azt hiszem, el kellene nyernem a bizalmát, újra. Ian nem tágít mellőlem, mintha minden percben nekem eshetne valaki. Ava már elfogadott, és büszkén mesél az ’csodás’ életéről. Pont ebben a percben is ezt tette.
- Figyelsz rám Audrey?
- Persze, mit vettél még?
- Imádlak. Na, szóval… tetszett a piros is… - próbáltam kizárni a fejemből a fecsegését, és végre rájönni, hogy mit is tehetnék. De sajnos semmire sem jutottam, csak a sötétben tapogatóztam.
- Aud! –ált elém Ian.
- Te meg mit csinálsz itt? –esett neki rögtön Ava.
- Audhoz beszéltem, fogd be! Velem jönnél? Kérlek. –nézett rám a kék szemeivel, és nem tudtam nemet inteni. Amúgy is kapóra jött, hogy itt hagyjam a „barátnőmet”.
- Ava? –néztem a mellettem ülő lányra.
- Menj csak, ha akarsz. De előtte egy kérdés! Piros, vagy fekete?
- Ő… fekete, az megy mindenhez. –vágtam rá zavartan, majd felálltam, és Iannal a jobb oldalam kisétáltunk a plázából.
- Ian. Ha tudnád, mennyire szeretlek.
- Miért? –mosolygott rám.
- Ne érts félre… - kacagtam –de még egy perc Avaval, és meghalok.
- Nem véletlenül segítettem neked.
- Köszi, hazavinnél?
- Már menni is akarsz?
- Hát azt gondoltam, hogy…
- De buta vagy, nem mész sehova. –mosolygott szakadatlanul –Ma legyél velem.
- Miért? Sok dolgom van még, nem érek rá a hülyeségeidre, te is tudod.
- Nem tudom. Kérlek Aud, maradj. Miért nem adsz nekem egy napot?
- Minek? Már kaptál.
- Régen.
- Ennyi. Vigyél haza Ian!
- Audrey! Kérlek.
- Nem! Jó, tudod mit? Nem kell haza vinned.
- Na, látod.
- Megyek busszal. –emeltem az ég felé a tekintetem, és a főutca felé vettem az irányt.
- Audrey várj!
- Nem érted, hogy haza megyek?
- Haza viszlek, jó?
- Nem kell.
- Kérlek, Aud, legalább ezt engedd meg.
- Na, jó, de nem versz át?
- Dehogy. Gyere már, mégsem hagyhatom, hogy buszoznod kelljen.
- Kibírtam volna.
- Tudom, ismerlek.
- Nem… nem ismersz. Csak azt hiszed. –gúnyolódtam, bár tudtam, hogy egy bizonyos fokig valóban tisztában van velem. De ez semmit sem jelent.
- Makacs vagy.
- Ez van. –mosolyogtam, miközben a parkolóhoz sétáltunk.
- Tetszik még a kocsim?
- Persze, emlékszel?
- Miért ne emlékeznék?
- Akkor jó,már attól féltem, teljesen meggyűlöltél.
- Ilyen nem fordulhat elő Ian, tudod, hogy mennyire fontos voltál nekem, és egy kicsit azt hiszem, hogy az is maradsz, de ugye tudod,hogy ott vége lett mindennek, mikor azt mondtad, hogy "nem".
- Ostoba voltam, hogy maradtam.
- Én szereztem volna neked valakit, lett volna barátnőd, érted.
- Nem azért maradtam, hogy legyen csajom Aud! -mondta gúnyolódva, mikor beszálltunk a kocsiba. Felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam a karommal. Nem szólalt meg. Ha nem a nők miatt maradt, akkor mégis miért? Zavaros lett az egész, végig azt hittem hogy e miatt nem jött. De akkor mégis miért?
Ian feszülten markolta meg a kormányt, és idegesen váltott. Szörnyen éreztem magam. Csak bámultam ki a szélvédőn, de nem néztem semmit. Még kellett jó pár km hazáig, és tudtam, hogy én nem fogok megszólalni, amíg ő sem. És ez némiképp megnyugtatott, nem volt kedvem semmiféle lelkizéshez. Ian nagyon furcsa lett, miután kimondtam hogy szerintem miért nem jött. Azt hiszem megsértettem. De ez semmi ahhoz képest,ahogy ő gázolt belém, de akkor mégis miért vagyok ilyen zaklatott?
"Bebeszéled magadnak!" -gondoltam rá erősen, és helyt adtam. Csak bebeszélem, igen, ez a helyes kifejezés, nem történik semmi, és nem is fog. Év végén kilépek, Mattnek nem esik baja, és vége.
- Aud. -szólalt meg Ian, és egy pillanatra átkoztam magamban.
- Hm?
- Én nem azért maradtam, és ezt szerintem te is tudod, csak nem akarod elfogadni.
- Mire célzol?
- Tudod te azt,szóval ezt a témát hanyagoljuk. Ami megtörtént az had legyen feledve, érted? Már nem tehetem semmissé, hagyd hogy vége legyen.
- Bárcsak ilyen könnyen menne. -sóhajtottam.
- Audrey, a dolgok annyira komplikáltak, amennyire te azzá teszed őket!
- Ne akarj ennyire bölcs lenni. -emeltem égnek a tekintetem, de igaza van. Nem csak ő mondta már ezt a mondatot, és van benn némi igazság.
- Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, de azt el fogod felesdni, idővel minden könnyebb lesz, és meg fogod bánni, hogy mindent elhalasztasz.
- Nem lesz könnyebb Ian. Csak elfelejtelek, nem tudom majd felidézni pontosan az arcod, a hangod, azt, hogy mennyire... lényegtelen. De azt nem felejtem el, hogy mit éreztem, csak háttérbe fog szorulni.
- Értem, de te is tudod, hogy alább fog hagyni ez az egész őrületed, szóval előzzük le a jövőt és maradj ma velem.
- Nem! -feleltem feszülten- Vigyél haza!
- Ha nem látnád épp azon vagyok!
- Ne erősködj... most az minden vágyam, hogy a szobámban legyek, és elterüljek az ágyamon.
- Azt velem is csinálhatod! -javasolta vigyorogva.
- Te bolond. -röhögtem rajta.
- Köszi...
- Tudod hogy értem. -kacagtam -Itt fordulj be! -mutattam az utcánk felé.
Ian válaszképpen felhúzta a bal szemöldökét, és rájöttem, hogy miért.
- Aud, tudom hogy hol laksz.
- Jó, már én is rájöttem. -sóhajtottam.
- Figyelj, én nem akarok rosszban lenni veled, és ezt tudnod kell.
- Nem voltunk mi rosszban sosem, de tény, hogy egy perc alatt a padlón vagyok tőled. -gúnyolódtam mosolyogva.
- Igen, és az is tény, hogy te teljesen lökött vagy.
- Engem így kell szeretni, ha nem tetszik, akkor meg ne szólj hozzám.
- Nem mondtam, hogy nem tetszik. -kacsintott, és leparkolt a sárga ház előtt.
- Kösz, hogy hazahoztál, és hogy megmentettél, Avatól.
- Nincs mit. Vigyázz magadra te lökött.
- Nem kell engem félteni. -válaszoltam és kiszálltam a kocsiból.
- Tudom. -bámult maga elé, és visszahajoltam az autóba.
- Hé! Te is vigyázz magadra ember!
- Meglesz. -kacagott.
Hátat fordítottam ennek az őrült napnak, és besétáltam a házba. Jackson a kanapén ült, és épp húzta fel a cipőét.
- Mész dolgozni?
- Igen, sietek. -felelt miközben megindult az ajtó felé- Ja és Audrey, vigyázz a bandával. -szólt még oda, és elment.
- Még te is mi? -néztem utána, majd felrohantam a szobámba.

***

Csak bámultam a plafonom, és azt kívántam, hogy vissza mehessek a múltba. De elgondolkoztam ezen a dolgon, és be kellett, hogy ismerjem, úgyis csatlakoznék, de van amit máshogy csinálnék. Ian... magammal kellett volna rántanom, ostoba voltam, hogy nem tettem meg. Azon törtem a fejem, hogy miért nem jött velem. Ha nem a csajok, vagy az "ismertség", akkor mégis mi tarthatta ott?

- Nem értem! -nyafogtam, és a fejemre húztam a párnám.

A mobilom rezegni kezdett a zsebemben. Csodálkoztam, hogy ilyen korán hív, de azért örültem neki.

- Szia. -szóltam bele.

- Audrey! Milyen napod volt?

- Egész... jó. -erőltettem ki magamból. -Hogy-hogy ilyen hamar hívsz?

- Hamar?

- Fél kilenckor szoktál.

- Most is annyi az idő.

- Mi?

- Nézz rá az órára. -utasított, és döbbenve láttam, hogy valóban fél kilenc volt.

- Oh... -pirultam el.

- Semmi baj, de mégis mit csináltál ma?

- Ő... itthon feküdtem az ágyamon.

- Végre egy nap mikor végre jó helyen voltál.

- Ezt mégis hogy érted?

- Elkerülted azokat az elmebetegeket.

- Nyugi... voltam velük is. Pontosabban Avaval és Iannel.

- Ők még elfogadhatóak.

- Ezt pont te mondod?

- Oké, jogos, azt sem tudod, hogy ki vagyok, de én legalább nem rántalak semmilyen dologba.

- Csak a beszélgetésekbe.

- Nem vagyok rossz ember Aud!

- Aud? Ezt a nevet nem sokan mondják nekem...

- Nem becézhetlek?

- Dehogynem. -válaszoltam, és elgondolkodtam. Újabb tíz fiút zártam ki...

- Lassan rá fogsz jönni, hogy ki vagyok igaz?

- Chad?

- Dehogy. -röhögött.

- Jól van na. Csak... gondoltam megkérdezem.

- Chad már kimaradt, én még nem.

- Hát, újabb fiúkat húztam ki a listámról. És képzeld, maradt még pár ezer.

- Oké... de most is kiemeltél egyet, ki tudja, talán egyszer ráhibázol.

- De ha kimondom a neved, ígérd meg hogy nem fogod letagadni.

- Rendben, megígérem.

3. fejezet

Eddig egészen biztos voltam a dolgaimban, de már két hete figyelik az öcsém, és nem tetszik ez nekem. Eddig sikerült segítenem rajta, de nem lehetek mindig ott. A telefonos srác is mindig pontban fél kilenckor hív. Félek attól, hogy Mattnek komolya baja esik. Ismerem Paulékat, már kiskorom óta. Tudom, hogy nem hagyják annyiban, és ezt Jake nem képes felfogni.
Magamat hibáztatom csupán! Ez mind miattam van. Ha aznap este beszélek Mattel, nem engedem el a buliba, nincs baj. Miattam van az egész. Ha nem csatlakoztam volna a bandához, akkor pedig soha meg sem történhetne ilyesmi. Fiatal voltam, és ostoba.
Még pár perc, és hív a srác. Nem tudom, ki lehet az, folyton csak kérdezgetem, de nem jövök rá. Azt hiszem, kezdem megkedvelni.
A telefonom megcsörrent, és csak akkor vettem fel, miután végigdőltem az ágyamon.
- Szia. –szóltam bele, és mohón vártam a választ.
- Hogy telt a napod?
- Nem volt semmi különös.
- Mi van az öcséddel?
- Semmi. Megvan, köszöni szépen.
- Jó… hallom most nem érzed magad túl jól.
- Hát… nem éppen.
- Mi történt?
- Paulék rá akarnak venni, hogy álljak újra be közéjük.
- Akinek van egy csepp esze, sosem teszi meg!
- Tudom, én megtettem.
- De képes voltál kiszállni.
- Nehéz volt.
- De megtetted, érted?
- Igaz. Bár… lehet, hogy be kellene állnom, csak egy fél évig, hogy… Mattnek ne essen baja.
- Nem! Ne… nem ér meg ennyit, ezt te is tudod, egyszer elengedtek, de többet nem fognak.
- Olyan ismerős a hangod.
- Ígérem, hogy ha ráhibázol a nevemre, elmondom, oké?
- Már nem érdekel a neved, jó veled beszélgetni.
- Komolyan?
- Igen. Jelenleg hidegen hagy, hogy ismerlek-e.
- Mi történt?
- Csak jó, hogy itt vagy, és kész.
- Ennek örülök.
- Mármint, olyan sokat tudsz rólam, és ez most megnyugtat, remélem, hogy nem vagy valami gyilkos… -mosolyogtam, bár Ő ezt nem látta.
- Dehogy is. És vigyáz Paullal, csak rá akar venni, hidd el.
- Nem tudom, néha hiányzik… mármint Paul nem olyan, mint amilyennek a többiek látják. Idióta poénjai vannak, amiken-órákon át tudunk nevetni. Régen nem volt ilyen abnormális.
- Megértelek.
- Ismerted régen?
- Igen.
- Sokat beszéltem már veled, ugye?
- Fogjuk rá. Hiányzik neked a régi életed?
- Hát, ha tehetném, mindent visszacsinálnék, nem csatlakoznék. De az igazat megvallva hiányzik Paul és Ava régi énje. Ian pedig… őt valaha bátyámként szerettem, és most ő is ottmaradt. Pedig könyörögtem neki, hogy jöjjön velem, hogy majd szerzünk neki egy barátnőt, és nem ettől lesz menő, nem ezért buknak rá! Érted? De Ő nem hallgatott rám. Neki még nem nyílt fel a szeme. Ő ott maradt, nem szakított ezzel az egésszel. Néha úgy érzem, elege van, máskor pedig ugyan olyan, mint Paul.
- Értem. Most mennem kell, fontos dolgom van.
- Micsoda?
- Majd elmondom holnap. Aludj jól, szia.
- Te is, szia.
A plafont bámultam, amíg Matt be nem jött a szobámba.
- Szia.
- Szia, gyere, ülj le. –mutattam az ágyra, és én is felültem.
- Miattam ne menj vissza! Kérlek!
- Matt… nem tudod, hogy az az őrült mire képes.
- Nem kellett volna elmennem oda. És akkor nem vesznek téged rá semmire.
- Nem a te hibád, valahogy úgy is elintézték volna, úgyhogy nyugi. És nem csatlakozom oké?
- Oké.
- Szeretlek Matt, és bármit megtennék érted!
- De nincs szükségem rá.
- Dehogy nincs. Szeretlek, mondtam már.
- Audrey miattam ne! Rendben?
- Majd meglátom, hogy mit tehetek.
- Ne akarj anyu lenni, neked ez nem fog menni.
- Mi van? Bocs, hogy védeni próbállak, ha már a bátyád nem képes rá.
- Jake semmire sem jó. –mosolygott. Én is mosolyogtam, majd fejbe vágtam. –Hé!
- Matt… attól, hogy Jake nem érzékeli a helyzetet, és fontosabbak neki a… csajok. Eltart minket, érted? Nem túl könnyű két munkát végezni.
- Az egyik csak egy pincér.
- Örülj, hogy van mit enned! –förmedtem rá.
- Igaz, sajnálom.
- Figyelj, van, hogy én is meg tudnám ölni. De ő a bátyánk, és különben is, nélküle nem nagyon tudnánk gondoskodni magunkról, szóval, kuss!
- Tudom.
- Maradsz?
- Azt hiszem igen.
- Oké. –suttogtam, és magunkra húztam a takarót.
Utoljára akkor aludt mellettem, mikor hat éves volt. Nem tudom miért, de most szükségem volt a közelségére. Hogy eldöntsem, mit tegyek holnap, de több mint valószínű… meg fogom csinálni.
Matt megszorította a kezem, és kérdőn néztem rá.
- Holnap maradj itthon. –suttogta.
- Nem.
- De ismerlek. Őrültséget fogsz csinálni.
- Nem fogok, aludjunk.
- Ígérd meg!
- De…
- Rajta!
Sóhajtottam. Nem akartam hamis ígéretet tenni neki, csak megbántanám.
- Aud!
- Rendben! Ígérem. –mondtam olyan halkan amennyire csak tudtam.
- Aludj jól.
- Te is.
Ez volt az utolsó mondatom hozzá, mielőtt elaludtam volna. De… ha ez egyáltalán a mentségemre szolgál, érte teszem.
Reggel nehézkesen szálltam ki az ágyamból, és óriási gombóccal a torkomban indultam a suliba.
Nathant útközben felvettem, hisz’ el kell tőle búcsúznom. Nagyon fog hiányozni, de ha velem marad, nem bíznak meg bennem!
- Szia Audrey!
- Nathan. –mosolyogtam.
- Mi a baj?
- Semmi. Miből gondolod, hogy…
- Csak mert mosolyogtál rám… reggel. Jól vagy?
- Mi?
- Már bocsi, de legtöbbször undok és kibírhatatlan vagy, de szeretlek.
- Mi? Én? Mindegy most nem lényeges! Ugye tudod, hogy fontos vagy nekem?
- Igen.
- És azt is, hogy nem hagynám, hogy Paul kinyírjon.
- Aha.
- Épp ezért, mától vissza kell menned Lilyhez.
- Mi van? Az a csaj egy elmebeteg.
- De amíg vele voltál nem vertek agyon minden nap.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni? Ugye… nem akarsz visszamenni.
Erre már nem válaszoltam, hisz’ tudnia kell. Mielőtt megszólalhatott volna, a gázba tapostam. Ismerem, fél a gyorsaságtól, szóval nem mer megszólalni. Van időm beszélni.
- Sajnálom, Nath. Nem ezt akartam, de így alakult, Mattért bármit meg tudnék tenni. Ugye értesz?
Nem válaszolt, csak feszülten kapaszkodott a biztonsági övébe.
Röhögtem rajta, hiányozni fog. Borzasztóan. Mikor a suliban végre leállítottam a kocsit, Nathan idegesen nézett rám.
- Szó sem lehet róla, hogy te visszatérj. NEM!
- Nem tehetek mást. Fél év. Addig bírd ki. Lily majd… hát… ki lehet bírni.
- Őt nem lehet, az egy… Lily nem is ember.
- Dehogy nem!
- Hát… a viselkedése nem utal erre.
- Nath. Sajnálom. –néztem a szemébe, és kiszálltam a kocsiból.
- Aud! Várj! –szólt utánam, de nem figyeltem rá.
Szótlanul szaporáztam meg a lépteimet, és alig jutottam levegőhöz. Vége van! Nincs többé Nath, ezek után nem akar majd velem szóba állni!
Mikor nagy nehezen túléltem a történelmet is, jött az összevont biológia. A tenyerem izzadt, és tonnányi súlyok rakódtak a mellkasomra. Éreztem, ez egy nehéz nap lesz.
Ian az ajtóban várt rám, és a szemei el voltak kerekedve.
- Ne! –ragadta meg a karom.
- Mit ne?
- Paul mindent elmondott! Nem csatlakozhatsz újra!
- Mi?
- Nem engedem, te fel tudtál állni Audrey! Nézz rám, alig várom, hogy eltűnhessek innen, már semmi sem a régi.
- Ezt hogy érted?
- Minden más lett! Paul azt hiszi ő az Isten!
- Ez eddig is így volt.
- Higgy nekem! Ha tehetném, már rég nem tartoznék hozzájuk!
- Oh, tényleg? Én mondtam neked Ian! Ott volt az esély, hogy velem gyere, de nem tetted!
- Bolond voltam, te is tudod!
- Ez már az én dolgom.
- Tudod, hogy nekem is bele kell egyeznem abba, hogy közénk, közéjük állj!
- Az előbb még azt mondtad Paul Istennek hiszi magát! –toltam félre, és berohantam az osztályterembe.
- Ava! –léptem a gyönyörű lányhoz, aki valaha a példaképem volt.
- Mi van? –nézett rám undorodva, de én csak megráztam a fejem.
- Hol van Paul?
- Itt vagyok. –szólalt meg a hátam mögött.
- Paul, én szeretném, ha… - a torkom összeszűkült, és elszédültem egy pillanatra.
- Tudom. Üdv köztünk! –mosolygott rám- Már vártalak egy ideje. Tudtam, hogy visszajössz.
- Paul! –jött be Ian idegesen.
- Mi van ember?
- Nem kellene az én véleményem is?
- Nem! Ő nem új. Audrey mindig is közénk tartozott, csak egy kis időre elment.
Undorodtam Paultól, és magamtól is. Főként magamtól. A világ forgott körülöttem. Már nem csak négyünkből állt a banda. Ott vannak a többi srácok, pár végzős, néhányan az évfolyamtársaim. Túl nagy terhet róttam magamra. Még szinte semmit nem csináltam, de már meg is bántam.
A medve méretű srác magához húzott, és megölelt.
- Hiányoztál te lány. –vihogott, legszívesebben bevertem volna a képét, de hát…
- Audrey! –szólt Ian.
- Igen? –toltam el magamtól Pault.
- Mellém ülsz megint?
- Ühü. –bólintottam, és az osztály másik felébe sétáltunk.
Ian csak akkor szólalt meg újra, mikor a tanár elkezdte az órát.
- Nem vagy normális!
- Mintha te jobb lennél! Ne oktass ki engem!
- Mattet én is megóvhattam volna!
- Tudod, hogy ez nem igaz!
- De egy próbát megérne!
- Bocs, de én jobb szeretek biztosra menni.
- Tudom, ismerlek.
- És azt is tudod, hogy mennyire undorodom tőled!
- Dehogy undorodsz.
- Azt hiszed? –húztam fel a szemöldököm, és többet nem szóltunk egymáshoz.