8. fejezet

Hiába fürkésztem az embereket, egyik sem nézett rám. Mintha levegő lennék. Csak elbámultak a fejem felett, életemben először láthatatlannak éreztem magam. Tetszett ez az érzés, de nem egyedül… nem magamban akartam láthatatlan lenni, nem. Sokkal inkább Iannel. Ketten, csak mi…
Vajon… miért van az, hogy az ember mindig azokra a dolgokra vágyik, amit nem érhet el, vagy már elveszített? Én is csak egy átlagos lány vagyok, és elveszítettem azt, amire annyira szükségem lenne. Már nem vagyok fontos a világnak, sosem voltam az. Mély levegőt vettem… nem hagyom elfajulni a dolgokat, ha boldog akarok lenni, nincs más választásom.
- Matt! –szóltam az öcsém után.
- Hm? –fordult meg.
- Vigyázz magadra.
- Meglesz, de be kéne menned az osztályodba, nem?
- Öhm… de.
- Én is sietek. Majd otthon, oké?
- Aha. Szia.
- Szia, Aud. –hadarta, és eltűnt a tömegben.
Leültem a helyemre, és vártam a tanárt. Zsúfoltnak tűnik ez a nap. Váratlan minden. Olyan furcsa érzésem van.
- Szia. –ült le mellém Ithan.
- Hello. Te meg?
- Gondoltam… most melléd ülök.
- Történelmen?
- Nem kell mindig a legjobb tanuló mellett ülni…
- Ok.
- Mi a baj?
- Nincs semmi baj.
- Bocs… csak, úgy tűnt…
- Értem… nincs túl jó kedvem. Így jó?
- Nem igazán. Hadd lássak egy mosolyt. –húzta fel a szemöldökét.
- Minek?
- Csak.
- Miért jó ez neked?
- Nem tudom. Szeretnélek boldognak látni.
- Arra várhatsz. Jó, figyelj… nem volt könnyű estém. Nem érzem túl jól magam, szóval…
- Értem. –válaszolta komor arccal.
- Bocs… csak nekem még furcsa, hogy… érted.
- Igen… jobb lenne, ha kiszállnék az életedből, újra.
- Jaj, Ithan… nem így gondoltam. –akadoztam a szavakkal.
- Akkor mégis hogyan?
- Szeretlek, érted? Csak nekem most… sok minden betett.
- Kinek nem?
- Mi?
- Miért teszel úgy, mintha minden olyan rohadtul bonyolult lenne?
- Mert az is.
- Nem… épp annyira bonyolult, amennyire azt beállítod.
- Ezt nem most hallom először.
- Mert igaz, azért.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld.
- De…
- Én… tudod… hiányzol. Vagyis… régen, olyan jól megvoltunk. Most meg, azt sem veszed észre, hogy létezem.
- Ez nem így van.
- De…
- Nem… tegnap… elővettem a képeket, amiket még a bátyám csinált. Tudod, mikor még törődött velünk. Akkor… olyan rohadtul könnyű volt minden Ithan. Kézen fogva sétáltunk, mosolyogtunk… nem volt gondunk… nem fájt semmi.
- Igen… az emberek változnak. Te is… más lettél.
- Én… nem is tudom.
- Aud, te… annyit nevettél, olyan sokat baromkodtunk. Most meg… elpocsékolod azt az embert, aki lehetnél.
- Miért lelkizel velem?
- Ez… csak… elmondom, hogy mennyire fáj.
- Fáj?
- Igen. Fáj, hogy annyira más vagy, hogy nem nevetsz velem olyan dolgokon, ami egy cseppet sem vicces. Nem akarsz velem lenni, nem vagyunk már olyan…
- Elválaszthatatlanok.
- Pontosan.
- Nagyon sajnálom, Ithan. Tényleg.
- Más lettél, sajnos.
- Te is… felnőttél.
- De mit érek el vele? Hogy komolyabb vagyok? Inkább elcseszném a jövőm, csak hogy újra a régi legyen minden!
- Sokszor én is így érzek. –szegeztem az asztalra a tekintetem, és erősen tartottam vissza a könnyeimet.
- Én állandóan ezt érzem.
- Nézd meg mit műveltem Nathannel.
- Lilivel van. Elveszítetted.
- Igen.
- Hát… szerezd vissza.
- Az önzőség.
- Mindig is önző és önfejű voltál.
- Önfejű… - ismételtem meg –Mindenki a fejemhez vágja…
- Bocsánat… nem akarlak megbántani.
- Nem-nem! Semmi gond. Igazatok van. Makacs vagyok, naiv, önfejű, és rettentő önző.
- Mint mindenki.
- Nem… én nem vagyok olyan, mint mindenki, én sokkal rosszabb vagyok.
- Ne hibáztasd magad!
- Nem teszem. Csak… tudom az igazat.
- Nem tudod, esetleg hiszed. Látod? Önfejű!
Tátott szájjal figyeltem, ahogy Ithan a komolya beszélgetésünket tréfába fojtja. És az igazat megvallva. Tetszett! Nevetni kezdtem, és ő is velem tartott.
- Köszönöm.
- Nincs mit. –mosolygott, és megölelt. Mellkasához szorítottam az arcom, és egy pillanat alatt megnyugodtam. Olyan rég volt ehhez hasonló pillanatban részem. A pár perccel ezelőtt tornyosuló gondok távolinak tűntek. Fellélegeztem. Nekem itt van Ithan. Nem vagyok olyan egyedül. Pár könnycsepp szökött ki a szememből, de nem sirattam semmit, nem. Boldog voltam, nagyon is.
- Jó napot! –lépett be a tanár, és szigorú tekintettel várta, amíg mindenki felpattan.
- Jó napot. –zengte az osztály. Mikor intett a kezével, leültünk. Ennyi volt. Most jön az, hogy: „Csináljátok a munkafüzetben szereplő feladatokat.”
- Csináljátok a munkafüzetben lévő feladatokat.
- Majdnem eltaláltam. –súgta oda Ithan, és mosolyognom kellett rajta. Igen, most újított.
- Majd legközelebb. –kacsintottam, és elővettem a telefonom, majd a fülhallgatóval a fülemben elterültem a padon. Unom már ezeket az órákat. Vagy dolgozat, vagy semmi. Ez a két választás. Óra végén mindenki elrohant, de én ráérősen pakoltam.
- Mi a baj? –nézett rám Ithan.
- Összevont biosz.
- Értem. Lógjunk!
- Nem tehetem.
- Mi? Ezt most pont te mondod?
- Tudom, de… már így is a kicsapás szélén állok, szóval.
- Oké. Akkor… tettesd, hogy rosszul vagy.
- Milyen ókori tippjeid vannak. –kacagtam.
- Jó-jó, megadom magam.
- Helyes. –álltam elé, és átöleltem.
- Mostanában jó dolog lett Ithan ölelgetése?
- Igen. Nagyon.
Ithan hátrahőkölt a válaszomon, és meglepetten kutatott valamit a tekintetemben. Kék szemei homályosnak tűntek, de csak egy pillanatra.
- Mennem kell.
- Nekem is. –sóhajtott.
- Akkor, majd később.
- Persze.
Mikor beértem az osztályba, senki sem nézett rám. Ne tudom, hogy mi folyik itt, de azt igen, hogy ez nem tetszik. Leültem Ian mellé, várva, hogy megenyhül, de nem. Elfordította a fejét, és átült a mögöttem lévő padhoz. Az Ithantől elcsent nyugodtságom szertefoszlott, és idegesen szorongattam a tollamat.





***

- És te vagy…
- Igen?
- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött… - Szóval igen? –törtem meg a csendet.
- Aud…
- Igen?
- Azért hívtalak, hogy elmondjam, én vagyok… kitaláltad, de ez már nem számít.
- Miért csináltad?
- Mert gyűlöltél, és hiányoztál, és cseszettül szükségem volt rád.
- Sajnálom.
- Ez már nem segít!
- Mégis felhívtál.
- Igen… hogy azt is elmondjam, hogy ne várj többé, hagyj békén, és én sem zavarok. Nagyot csalódtam benned.
- Ian…
- Psszt. Ez… sajnálom Aud, de ez nekem túl sok. Majd talán észhez térsz, és ha tudod mit akarsz, keress meg.
- Téged akarlak, azt hiszem.
- Hiszed, vagy tudod?
- Hiszem… - fogalmam sincs, hogy miért voltam ilyen őszinte, csak… nem akartam többé hazudni.
- Nézzenek oda… életedben először igazat mondasz.
- Hagyd abba!
- Oké. Akkor, szia.
- Ian ne… - a telefon kisípolt, és én minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem, de hiába hívtam, nem vette fel, egy idő után kinyomta, és abbahagytam. Ennyi volt. Elveszítem… Őt is. Hogy lehetett ilyen?

***



Tisztán emlékeztem a tegnapi beszélgetésünkre. Minden szó erősen belém égett. Nem csodálom, hogy rám sem néz. Én rontottam el, csakis magamat hibáztathatom. Az óra gyorsan telt, de mikor mindenki elhagyta a termet, mintha megállt volna az idő. Iant néztem, miközben kisétált. Mintha az egész le lett volna lassítva, minden egyes másodpercben újabb és újabb súlyok rakódtak a mellkasomra. Mélyen elraktároztam ezt a fájdalmat, de… annyira… elviselhetetlen volt.
- Audrey? –állt elém Ava.
- Hm?
- Sajnálom.
- Mit?
- Mindent.
- Késő, Ava. Már megtörténtek a dolgok, nem vonhatod vissza.
- Tudom, hogy mekkora… voltam.
- Mi?
- Tisztában vagyok vele, hogy mit műveltem. És hidd el, annyira bánom az egészet.
- Miért?
- Mert… megjátszottam magam.
- Te?
- Én.
Tátott szájjal fürkésztem Avat, de igazat mondott. Ez mégis hogy lehet? Észrevette magát…
- Nem szép dolgokat csináltam Aud, annyi fiúval szórakoztam, köztük Mattel is.
- Értem.
- De te… mikor visszajöttél közénk, azt hiszem, rájöttem milyen hülye vagyok. Nem érdemelte ezt meg senki, főleg nem tőlem.
- Tudod, valaha felnéztem rád.
- Rám?
- Igen… te voltál a legjobb.
- Nem, én sosem voltam az.
- Szereted Pault.
- Tudom.
- Miért nem engedsz neki?
- Mert csak le akarna fektetni, ara pedig nincs szükségem. Te tetszel neki Aud.
- Badarság.
- Nem, nem az!
- Sajnálom.
- Nem érdekes. Nem akarlak elveszíteni… és… ha ez abba kerül, hogy ott hagyjam Pault, megteszem.
- Hogy micsoda? –néztem meglepetten, de ő csak könnyedén megigazította a szőke fürtjeit, és mosolygott.
- Hallottad, nem?
- Bolond vagy. Paul nem fogja engedni.
- Hogy lehetsz ilyen vak?
- Vak?
- Nem veszed észre? Amikor Paul rájött mit tett veled, bánja az egészet, érted? Életében először lelkiismeret furdalása van.
- Nem értem.
- Mikor Ithannel voltál a parkolóban, Paul neki akart esni, de te leállítottad, egy mondattal.
- Oh…
- Hallgat rád, bármit megtenne csak, hogy megbocsájts neki.