9. fejezet

Mosolyogva bámultam csillogó szemeit, és játékosságot fedeztem fel kisfiús arcán. Ő is csak vigyorgott, nem szólalt meg. Boldog perc, igen az volt. Magaménak akartam tudni az egészet.
- Na? –törte meg a csendet.
- Nem is tudom.
- Gyerünk. Nem fogsz belehalni.
- De…
- De?
- Nem vagyok éhes.
- Nem mérgezlek meg. Ez csak muffin.
- Te sütötted. –gúnyolódtam.
- Jaj, Aud. Ez csak süti. Gyerünk. Megeszed, és kész, az én szobámban vagy, szóval…
- Nem rendelkezhetsz velem. –toltam el a kezében szorongatott muffint.
- Tudom, hogy meg akarod enni. –tolta a számhoz, és beadva a derekam, beleharaptam. –Na?
- Jó ez. – hadartam, és újra haraptam.
- Nekem is hagyj.
- Jól van, na. –nevettem, miközben ő megette a maradékot.
- Még hogy nem értek én semmihez. –kacsintott rám.
- De értesz. Ahhoz hogy megölelj. –javasoltam mosolyogva, és Ithan ölébe dőltem. Karjait összefonta a derekamon, és hallgattam az egyre gyorsabb szívverését.
- Miért jó ennyire ölelgetni?
- Nem tudom. Csak jó. Olyankor nem érzem magam olyan egyedül.
- Nem vagy egyedül soha.
- Dehogy nem.
- Amikor csak tudok, veled vagyok Audrey.
- Köszönöm, de nem kell megterhelned magad miattam.
- Szeretek veled lenni.
- Tényleg?
- Igen.
- Hát… rendben.
Elhúzódtam Ithantől, és bámultam magam elé. Lehet, hogy túlzásba viszem, elvégre… nem kellene így kisajátítanom. Ez nem tisztességes dolog. Kihasználom, hogy szeret velem lenni. Undorodtam magamtól, de persze az önzőségem megint erősebb volt, mint a grimasz az arcomon.
- Mi az?
- Semmi. Csak elgondolkodtam. –erőltettem magamra egy mosolyt- Mennem kellene.
- Dehogy is.
- Nézd, most nem kell, hogy komolyan velem légy. Majd holnap. Még a végén megunsz.
- Ne kezd újra.
- Akkor…
- Maradsz. –jelentette ki mosolyogva, majd magához rántott, és összekócolta a hajam.
- Naaa… - idegeskedtem, és megigazítottam, de kitört belőlem a nevetés. –Bolond.
- Hát… meglehet. De legalább itt maradsz.
- Tényleg mennem kéne. Ma én főzök.
- Ma? Egyszer kibírják nélküled, nem?
- Oké… győztél.
- Ennyi. –vigyorgott.
- És… mit csinálunk?
- Hát az ágyamon ülünk. Gondolj csak a lehetőségekre. –ajánlgatta, és nevetni kezdtem rajta.
- Talán… nézzünk egy filmet?
- Nem talált.
- Akkor… ülünk tovább.
- Ez sem.
- Nem is tudom. Elindulok haza?
- Egyre rosszabb. –kacsintott.
- Segítséget kérek. –mentem bele végleg a játékba.
- Nincs… túl sokat találgattál.
- Összesen hármat.
- Igen, és három lehetőséged volt.
- Vagyis?
- Vagyis… ülünk tovább.
- Jaj, Ithan. –mosolyogtam, de a szemében valami megváltozott. Bámult. Lassan hajolt felém, én pedig mintha megmerevedtem volna. Ithan mosolyra húzta a száját, de nem az történt, amire számítottam. Azt hittem meg akar csókolni, de nem. Nyomott egy puszit az arcomra és maga után rántott a párnák közé. A mellkasán feküdtem, és ujjaimmal gyengén nyomkodtam a hasát.
- Miért nyomkodod a pocimat? –nevetett.
- Nem tudom. Megnyugtat.
- Ez?
- Igen.
- Rendben.
Mély levegőt vettem, és felültem.
- Mi a baj? –ült fel Ithan is.
- Olyan furcsának érzem.
- Mit?
- Ezt az egészet.
- Baj, hogy közel vagyok hozzád?
- Nem, dehogy is. Csak… furcsa.
- Nyugodtan haza mehetsz, ha úgy könnyebb. Sajnálom.
- Nem megyek, én… veled akarok lenni.
- Értem.
- Fontos vagy Ithan. –mosolyogtam, és megöleltem. Simogatni kezdte a hátam, és megnyugodtam, nem vagyok egyedül, mikor magához húz, érzem, hogy nem engedne el.

***

- Audrey! Gyere már! –dörömbölt Matt az ajtómon.
- Mi van?
- Elkésel a suliból, én indulok!
- Hány óra?
- Van tíz perced.
- Jaj, ne. –ugrottam ki az ágyból, és a szekrényemhez rohantam. Felvettem az első ruhát, ami a kezem ügyébe került, és rohantam a fürdőbe. Fogat mostam, és felkötöttem a hajam, majd a táskámmal az oldalamon rohanni kezdtem.
Hiába futottam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, elkéstem. Mikor berontottam az osztályba, a tanár mosolyogva várt.
- Elnézést, elaludtam.
- Irány az igazgató.
- Kérem ne.
- Menj.
- Tanárnő. Ne. Ígérem, több ilyen nem fordul elő!
- Audrey, tudod hányszor hallottam ezt tőled?
- Nem szándékos volt.
- Indulj! –emelte fel a hangját, és én megadtam magam. Komótosan indultam az Igazgató felé, és rettegtem. Csak most ne rúgjon ki.
- Jó reggelt! –léptem be, de a széken nem ült senki.
- Audrey?
- Igen. –fordultam meg, és egy dühös szempárral találkoztam.
- Már megint mi történt? Nem megmondtam, hogy többet ne csinálj semmit? Ez volt az utolsó esélyed.
- Kérem, én elaludtam, sajnálom, tényleg.
- Elaludtál?
- Igen.
- Ne hazudj, megint Paullal voltál valahol ugye?
- Annak már rég vége.
- Ó igen? Nemrég láttalak. Ne tagadd le!
- Mr. Stewart… én…
- Psszt. Ne magyarázd meg.
- De…
- Amióta nincsenek szüleid, nem vagy beszámítható, nem egyszer jöttél kezelhetetlen állapotban órára, lógtál heteket, nem túl szép dolgokba keveredtél. Most már a legapróbb hiba… a te esetedben kicsapáshoz vezet.
- Tudom, hogy milyen ostobán és gyerekesen viselkedtem, de már vége. Abbahagytam.
- És ezt a mondatot is hallottam már tőled.
- Én…
- Nézd… megértem, hogy ez neked nem könnyű. Elveszíteni a legfontosabb embereket az életedben. De ez nem mentség semmire, amit tettél.
- Mr. Stewart. Eltartom az öcsém, miközben rám marad minden otthoni feladat, a bátyám két munkát vállalt. Eközben még az átlagom is felhúztam. Emellett hogy jutna időm Paulra?
- Hm. Rendben van. Próbaidő, érted? Semmi. Semmit nem csinálhatsz.
- Oh… köszönöm.
- Ha bármit megtudok, repülsz!
- Értem. Nem fog, megnyugodhat.
- Menj vissza az órára.
- Rendben. Viszlát, és köszönöm.
- Szia.
Mély levegőt vettem, és lehunytam egy pillanatra a szemem. Nem szabad hibáznom. Elindultam a terem felé, és beléptem.
- Hát te? –nézett rám a nő csodálkozva.
- Én? Tudtommal órám van.
- Menj az igazgatóhoz.
- Voltam.
- Akkor mit keresel még itt? Elköszönnél?
- Nem. Leülnék a helyemre.
- Itt ugyan nem.
- Maradok, tanárnő.
- Oh… akkor gyorsan, zavarod az órát.
Mosolyogva sétáltam a hátsó padhoz, és Ithant pillantottam meg.
- Foglaltam neked. –kacsintott és egy szó nélkül leültem.
- A következő órám biológia. –bámultam magam elé.
- Nyugi. Erős lány vagy.
- Remélem. – sóhajtottam, és jegyzetelni kezdtem.
Óra végén idegesen kaptam össze mindent, és gyorsan vettem célba a termet. Iannel akartam beszélni, azt hiszem.
Ő már az ajtóban ált, de keresztülnézett rajtam. Ez nagyon fájt, mintha kést döftek volna belém, újra és újra.
- Ian. –néztem kék szemeibe, de nem válaszolt. Elindult, ellépett mellettem, miközben vállát súroltam. Ebből a lendületből utána fordultam, de amit láttam… az, az elképesztően… fájt –Ne. –szipogtam.
- Már vártalak. –hallottam édes hangját… de nem hozzám szólt. Karjaival szorosan tartotta a lányt, és ami most következett, a földbe döngölt. Mintha behúzott volta egy díjnyertes bokszoló, sőt… ez ennél sokkal, de sokkal veszedelmesebb volt. Mást csókolt. Nem engem.