10.fejezet

Néha át kell gondolni a dolgokat, néha szembe kell nézni a valósággal, és néha pont ez az, amit a legkevésbé szeretnénk. Igen, néha az egész világunk felborulhat, elég egy szó, és vége a boldogságnak, elég egy pillantás, elég bármi apróság. De én nem hagyom. Semmit sem érek el azzal, ha ellököm magamtól az életet. Én csak egy átlagos lány vagyok, átlagos problémákkal, amiket felfújok, de ilyen többé nem lesz. Kihasználom mindazt, amit lehet. Ian… borzasztóan fájt, amit tett, de nem haragudhatom rá, hiszen semmi sem volt köztünk, és soha nem is lesz. Már túl vagyok az egészen.
- Audrey? –hajolt le hozzám Ithan, és megráztam a fejem.
- Bocs, egy kicsit elbambultam.
- Semmi gond.
- Hol tartottunk?
- Ott, hogy munkát akarsz vállalni.
- Ja, igen.
- De ez őrültség.
- Nem, nem az.
- Aud, nagyon fáradt leszel, nem kellene erőltetned.
- Kibírom.
- Majd dolgozok én, és segítek. Csak… ne tedd tönkre magad.
- Ithan. –mosolyogtam –Attól hogy dolgozom, nem teszem tönkre magam.
- Bocsi… csak féltelek.
- Ennyire nem kell.
- De hát akkor mégis kinek fogok az idegeire menni?
- Ja, hogy ez a célod velem?
- Miért azt hitted, hogy szeretlek?
- Reméltem.
- Jaj Audrey… olyan édes vagy, de nem szeretlek, reménytelen, téged csak idegesíteni lehet.
- Ez esetben… maradok még, had húzd az agyam.
- Ezt megbeszéltük. –kacsintott, és leült mellém.
- De most komolyan. Milyen munkát keressek?
- Öhm… nem tudom.
Az ölembe vettem Ithan laptopját, és az elmentett oldalak közt váltogattam.
- Ezek a lehetőségek?
- Igen. De… ez lényegében három munka.
- Lehetsz pincérnő.
- Ügyetlen vagyok hozzá.
- Mosogathatsz.
- Annál nincs undorítóbb dolog.
- Maradt egy.
- Gyerekekkel foglalkozzak? Én?
- Most miért ne?
- Ithan… nekem ez túl nagy falat.
- Dehogy. Válassz: mosogatás, pincérkedés, vagy gyerekek?
- Kezdjük a… nem is tudom.
- Vendéglő?
- A végén lehetek csapos. –emeltem égnek a tekintetem.
- Oda mindig vesznek fel embereket.
- Ideges vagyok. –sóhajtottam.
- Miért nem próbálod meg a gyerekeket?
- Jaj, Ithan. Nézz rám! Még magamra sem tudok figyelni!
- Bocs hogy felhoztam. –emelte fel a hangját, és megindult az ajtó felé.
- Most még is hova mész?
- Nem tudom.
- Ithan, kérlek.
- Mi az? Nem hallgatsz rám, nem veszel figyelemre, bárhogy igyekezem, neked ez nem megy.
- De…
- Semmi de.
- Ezt ne mond, ennél jobban semmi sem tud idegesíteni. Oké. Megnézem a munkát, ha ez így jó neked!
- Nem kell, hagyd félbe, pont úgy, ahogy eddig mindent félben hagytál az életedben!
Ezzel a mondattal belém fojtotta a szót. Igaza van. Mindent félbe hagyok.
- De… - szólalt meg miközben felém sétált –Ezek ellenére nagyon szeretlek.
- Hogy tudsz ilyen idegesítően kedves lenni?
- Idegesítően?
- Igen, mindent elnézel, még… még gyerek vagy.
- Épp úgy, ahogy te is. –fogta meg a kezem, és felhúzott.
- És ha igen? Ha azt mondom, igazad van?
- Nem kell mondanod, e nélkül is tudom.
- Valóban? És mi van, ha azt mondom, nincs igazad?
- Á… azt nem mered.
- Hogy mondtad?
- Úgy… -válaszolt, és nyomott egy puszit az arcom jobb oldalára –hogy… - majd a balra – Hallottad… nem?
- Fogjuk rá. –mosolyogtam, majd Ithan ajkai az enyémet súrolták, de elhúzódtam.
- Bocs… csak…
- Nem, nem. –vágtam félbe, és végre őszintén tudtam mosolyogni. Nyújtózkodtam, miközben ujjaim összefontam az övéivel, majd lehunytam a szemem. Ithan megcsókolt. Ne nem félt. Szorosan magához húzott, és egyik kezét kiszabadítva a hajamba túrt. Légszomjam támadt, és magam után rántottam az ágyra. Sikítottam magamban az örömtől. Megremegett a szám, és nevetni kezdtem.
- Hát ez… - szólalt meg akadozva.
- Te ilyet is tudsz? –nevettem tovább.
- Mi olyan vicces? –vigyorgott.
- Ez az egész. Az, hogy te… meg én.
- Bolond vagy. –jelentette ki, és újra megcsókolt. Úgy éreztem, hogy elveszek a pillanatban. Valahol… valahol ott hagytam a szívemből egy darabkát. Egy szilánkot. A pillanatnak adtam, sőt nem is adtam… kiszabta belőlem. Nos… rendben van ez így. Ithan a párnák közé húzott, és én egyre jobban szorítottam, mintha bármikor eltűnhetne. Nem ellenkezett, sőt Ő is szorított. Felvettem őrült ritmusát, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Ez… ez más volt… életemben nem csókolt így senki. Egyre többet és többet akartam, de eltűnt. Levegő után kapkodva nyitottam ki a szemem, és láttam, hogy Ithan is próbálta összeszedni magát. Az ajkamba haraptam, nehogy kinyissam a szám, csak megölte volna az egészet, ha megszólalok.
- Mi az? –nézett rám félénken. Megráztam a fejem és felültem, Ő is követett.
- Én…
- Psszt. –tette a kezét a számra. Félelem… igen azt hiszem félelmet láttam rajta, de nem voltam benne biztos, mert csak egy pillanat volt az egész. Lejjebb csúsztatta a kezét a derekamig, és az ölébe húzott –Nem akarok semmit sem rád erőltetni.
- Tudom.
- Rendben. –mosolygott. Vártam, hogy újra megcsókoljon, de nem tette. Csak beletúrt a hajamba, majd elnézett a fejem felett.
- Szeretek veled lenni.
- Hát még én. –kacsintott. Az arcára újra visszatértek a kisfiús jelek, és ajkaim az övéit kutatták. Végre sikerrel. Most sokkal visszafogottabb volt. De persze még ettől is úgy éreztem, hogy belehalhatnék abba, ha nem ölelném. jobb kezével az arcom simogatta, és azt hiszem elpirultam. Nem is kicsit. Mikor elhúzódott levegő után kellett kapkodnom. –Jé… - mosolygott rám.
- Mi az?
- Milyen aranyos vagy.
- Én? Miért?
- Mert az vagy, és kész. Szeretem a hatalmas szemeidet. A szád, az orrod, és azt a pírt az arcodon. Ami ugye az én hatásomra van ott?
- Oh… szóval erre ment ki. Jól van. Lehet nevetni. –mondtam zavartan, és a mellkasába temettem az arcom.
- Nem, nem azért mondom. Aranyos vagy, hogy így elpirultál tőlem.
- Bolond.
- Akárcsak te. –nevetett, de félbeszakítottam. Éhesen csókoltam a nyakát, és éreztem, hogy megfeszül a teste, ezen nevetnem kellett, de nem tettem. Egyre feljebb haladtam, de várakozása ellenére, kikerültem a száját, és az arcára nyomtam egy puszit.
- Szóval… most ki is az aranyos? Elpirultál Ithan. –nevettem.
- Csodálod? Őrjítő vagy.
- Baj?
- Nem… egyáltalán nem. –mosolygott –De most eltereltem a figyelmed.
- Miről?
- Látod? Munka…
- Oh… tényleg. Hát az igazat megvallva, majd otthon eldöntöm. Most csak veled akarok foglalkozni.
- Audrey…
- Ithan?
- Aud.
- Ith?
- Kicsim.
- Hülye.
- Köszi. –nevetett, és én is vele tartottam.

***

Az ágyamon feküdtem, és csak bámultam ki a fejemből. Itt valami nem stimmel. Hogy… hogy lehet, hogy tegnap még majd meghaltam Ianért, most pedig csak is Ithanről kattog az agyam. Lehet egy szívben… két ember? Hogyan? Miért nem értem azt, ami körülöttem zajlik? Zavar ez a dolog, nagyon is. Ian… annyira szeretem, de közbe itt van Ithan, nem tudom, ostoba vagyok. Hogy tudom szeretni mindkettőt, mikor… ilyen nincs. Egy könyv sem írja, egy ember sem beszél róla. Mindenhol a szőke herceg fehér lovon, de ilyet én sosem akartam. Viszont, két embert sem akarok szeretni. Ez… ez annyira rám vall. Csak én vagyok ilyen selejtes.
- Audrey? –jött be a szobámba Matt.
- Igen?
- Felhívott valami… ő… Mrs. nem emlékszem a nevére, de azt mondta, hogy tiéd az állás.
- Értem. –sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt dolgozni, de mást nem tehetek. Egyre kevesebb a pénz, és nem tudunk fenntartani egy ekkora házat.
- Nem kellene vállalnod.
- Matt, kérlek.
- Jake… segít.
- Jackson így is két helyen dolgozik.
- Legalább jól fizetnek?
- Igen.
- Elkísérjelek? Mikor kezdesz?
- Holnap. Nem, dehogy is.
- Figyelj Aud, lehet h azt hiszed hülye vagyok, és lehet h igazad is van, de a vak is látta hogy szenvedtél. Most az egyszer légy őszinte…
- Psszt. Már nem. Nincs semmi bajom. Ne aggódj miattam, foglalkozz a saját problémáiddal. Oké? –mosolyogtam.
- Biztos?
- Igen. Ne izgulj rajtam, rendben?