3. fejezet

Eddig egészen biztos voltam a dolgaimban, de már két hete figyelik az öcsém, és nem tetszik ez nekem. Eddig sikerült segítenem rajta, de nem lehetek mindig ott. A telefonos srác is mindig pontban fél kilenckor hív. Félek attól, hogy Mattnek komolya baja esik. Ismerem Paulékat, már kiskorom óta. Tudom, hogy nem hagyják annyiban, és ezt Jake nem képes felfogni.
Magamat hibáztatom csupán! Ez mind miattam van. Ha aznap este beszélek Mattel, nem engedem el a buliba, nincs baj. Miattam van az egész. Ha nem csatlakoztam volna a bandához, akkor pedig soha meg sem történhetne ilyesmi. Fiatal voltam, és ostoba.
Még pár perc, és hív a srác. Nem tudom, ki lehet az, folyton csak kérdezgetem, de nem jövök rá. Azt hiszem, kezdem megkedvelni.
A telefonom megcsörrent, és csak akkor vettem fel, miután végigdőltem az ágyamon.
- Szia. –szóltam bele, és mohón vártam a választ.
- Hogy telt a napod?
- Nem volt semmi különös.
- Mi van az öcséddel?
- Semmi. Megvan, köszöni szépen.
- Jó… hallom most nem érzed magad túl jól.
- Hát… nem éppen.
- Mi történt?
- Paulék rá akarnak venni, hogy álljak újra be közéjük.
- Akinek van egy csepp esze, sosem teszi meg!
- Tudom, én megtettem.
- De képes voltál kiszállni.
- Nehéz volt.
- De megtetted, érted?
- Igaz. Bár… lehet, hogy be kellene állnom, csak egy fél évig, hogy… Mattnek ne essen baja.
- Nem! Ne… nem ér meg ennyit, ezt te is tudod, egyszer elengedtek, de többet nem fognak.
- Olyan ismerős a hangod.
- Ígérem, hogy ha ráhibázol a nevemre, elmondom, oké?
- Már nem érdekel a neved, jó veled beszélgetni.
- Komolyan?
- Igen. Jelenleg hidegen hagy, hogy ismerlek-e.
- Mi történt?
- Csak jó, hogy itt vagy, és kész.
- Ennek örülök.
- Mármint, olyan sokat tudsz rólam, és ez most megnyugtat, remélem, hogy nem vagy valami gyilkos… -mosolyogtam, bár Ő ezt nem látta.
- Dehogy is. És vigyáz Paullal, csak rá akar venni, hidd el.
- Nem tudom, néha hiányzik… mármint Paul nem olyan, mint amilyennek a többiek látják. Idióta poénjai vannak, amiken-órákon át tudunk nevetni. Régen nem volt ilyen abnormális.
- Megértelek.
- Ismerted régen?
- Igen.
- Sokat beszéltem már veled, ugye?
- Fogjuk rá. Hiányzik neked a régi életed?
- Hát, ha tehetném, mindent visszacsinálnék, nem csatlakoznék. De az igazat megvallva hiányzik Paul és Ava régi énje. Ian pedig… őt valaha bátyámként szerettem, és most ő is ottmaradt. Pedig könyörögtem neki, hogy jöjjön velem, hogy majd szerzünk neki egy barátnőt, és nem ettől lesz menő, nem ezért buknak rá! Érted? De Ő nem hallgatott rám. Neki még nem nyílt fel a szeme. Ő ott maradt, nem szakított ezzel az egésszel. Néha úgy érzem, elege van, máskor pedig ugyan olyan, mint Paul.
- Értem. Most mennem kell, fontos dolgom van.
- Micsoda?
- Majd elmondom holnap. Aludj jól, szia.
- Te is, szia.
A plafont bámultam, amíg Matt be nem jött a szobámba.
- Szia.
- Szia, gyere, ülj le. –mutattam az ágyra, és én is felültem.
- Miattam ne menj vissza! Kérlek!
- Matt… nem tudod, hogy az az őrült mire képes.
- Nem kellett volna elmennem oda. És akkor nem vesznek téged rá semmire.
- Nem a te hibád, valahogy úgy is elintézték volna, úgyhogy nyugi. És nem csatlakozom oké?
- Oké.
- Szeretlek Matt, és bármit megtennék érted!
- De nincs szükségem rá.
- Dehogy nincs. Szeretlek, mondtam már.
- Audrey miattam ne! Rendben?
- Majd meglátom, hogy mit tehetek.
- Ne akarj anyu lenni, neked ez nem fog menni.
- Mi van? Bocs, hogy védeni próbállak, ha már a bátyád nem képes rá.
- Jake semmire sem jó. –mosolygott. Én is mosolyogtam, majd fejbe vágtam. –Hé!
- Matt… attól, hogy Jake nem érzékeli a helyzetet, és fontosabbak neki a… csajok. Eltart minket, érted? Nem túl könnyű két munkát végezni.
- Az egyik csak egy pincér.
- Örülj, hogy van mit enned! –förmedtem rá.
- Igaz, sajnálom.
- Figyelj, van, hogy én is meg tudnám ölni. De ő a bátyánk, és különben is, nélküle nem nagyon tudnánk gondoskodni magunkról, szóval, kuss!
- Tudom.
- Maradsz?
- Azt hiszem igen.
- Oké. –suttogtam, és magunkra húztam a takarót.
Utoljára akkor aludt mellettem, mikor hat éves volt. Nem tudom miért, de most szükségem volt a közelségére. Hogy eldöntsem, mit tegyek holnap, de több mint valószínű… meg fogom csinálni.
Matt megszorította a kezem, és kérdőn néztem rá.
- Holnap maradj itthon. –suttogta.
- Nem.
- De ismerlek. Őrültséget fogsz csinálni.
- Nem fogok, aludjunk.
- Ígérd meg!
- De…
- Rajta!
Sóhajtottam. Nem akartam hamis ígéretet tenni neki, csak megbántanám.
- Aud!
- Rendben! Ígérem. –mondtam olyan halkan amennyire csak tudtam.
- Aludj jól.
- Te is.
Ez volt az utolsó mondatom hozzá, mielőtt elaludtam volna. De… ha ez egyáltalán a mentségemre szolgál, érte teszem.
Reggel nehézkesen szálltam ki az ágyamból, és óriási gombóccal a torkomban indultam a suliba.
Nathant útközben felvettem, hisz’ el kell tőle búcsúznom. Nagyon fog hiányozni, de ha velem marad, nem bíznak meg bennem!
- Szia Audrey!
- Nathan. –mosolyogtam.
- Mi a baj?
- Semmi. Miből gondolod, hogy…
- Csak mert mosolyogtál rám… reggel. Jól vagy?
- Mi?
- Már bocsi, de legtöbbször undok és kibírhatatlan vagy, de szeretlek.
- Mi? Én? Mindegy most nem lényeges! Ugye tudod, hogy fontos vagy nekem?
- Igen.
- És azt is, hogy nem hagynám, hogy Paul kinyírjon.
- Aha.
- Épp ezért, mától vissza kell menned Lilyhez.
- Mi van? Az a csaj egy elmebeteg.
- De amíg vele voltál nem vertek agyon minden nap.
- Ezzel mire akarsz kilyukadni? Ugye… nem akarsz visszamenni.
Erre már nem válaszoltam, hisz’ tudnia kell. Mielőtt megszólalhatott volna, a gázba tapostam. Ismerem, fél a gyorsaságtól, szóval nem mer megszólalni. Van időm beszélni.
- Sajnálom, Nath. Nem ezt akartam, de így alakult, Mattért bármit meg tudnék tenni. Ugye értesz?
Nem válaszolt, csak feszülten kapaszkodott a biztonsági övébe.
Röhögtem rajta, hiányozni fog. Borzasztóan. Mikor a suliban végre leállítottam a kocsit, Nathan idegesen nézett rám.
- Szó sem lehet róla, hogy te visszatérj. NEM!
- Nem tehetek mást. Fél év. Addig bírd ki. Lily majd… hát… ki lehet bírni.
- Őt nem lehet, az egy… Lily nem is ember.
- Dehogy nem!
- Hát… a viselkedése nem utal erre.
- Nath. Sajnálom. –néztem a szemébe, és kiszálltam a kocsiból.
- Aud! Várj! –szólt utánam, de nem figyeltem rá.
Szótlanul szaporáztam meg a lépteimet, és alig jutottam levegőhöz. Vége van! Nincs többé Nath, ezek után nem akar majd velem szóba állni!
Mikor nagy nehezen túléltem a történelmet is, jött az összevont biológia. A tenyerem izzadt, és tonnányi súlyok rakódtak a mellkasomra. Éreztem, ez egy nehéz nap lesz.
Ian az ajtóban várt rám, és a szemei el voltak kerekedve.
- Ne! –ragadta meg a karom.
- Mit ne?
- Paul mindent elmondott! Nem csatlakozhatsz újra!
- Mi?
- Nem engedem, te fel tudtál állni Audrey! Nézz rám, alig várom, hogy eltűnhessek innen, már semmi sem a régi.
- Ezt hogy érted?
- Minden más lett! Paul azt hiszi ő az Isten!
- Ez eddig is így volt.
- Higgy nekem! Ha tehetném, már rég nem tartoznék hozzájuk!
- Oh, tényleg? Én mondtam neked Ian! Ott volt az esély, hogy velem gyere, de nem tetted!
- Bolond voltam, te is tudod!
- Ez már az én dolgom.
- Tudod, hogy nekem is bele kell egyeznem abba, hogy közénk, közéjük állj!
- Az előbb még azt mondtad Paul Istennek hiszi magát! –toltam félre, és berohantam az osztályterembe.
- Ava! –léptem a gyönyörű lányhoz, aki valaha a példaképem volt.
- Mi van? –nézett rám undorodva, de én csak megráztam a fejem.
- Hol van Paul?
- Itt vagyok. –szólalt meg a hátam mögött.
- Paul, én szeretném, ha… - a torkom összeszűkült, és elszédültem egy pillanatra.
- Tudom. Üdv köztünk! –mosolygott rám- Már vártalak egy ideje. Tudtam, hogy visszajössz.
- Paul! –jött be Ian idegesen.
- Mi van ember?
- Nem kellene az én véleményem is?
- Nem! Ő nem új. Audrey mindig is közénk tartozott, csak egy kis időre elment.
Undorodtam Paultól, és magamtól is. Főként magamtól. A világ forgott körülöttem. Már nem csak négyünkből állt a banda. Ott vannak a többi srácok, pár végzős, néhányan az évfolyamtársaim. Túl nagy terhet róttam magamra. Még szinte semmit nem csináltam, de már meg is bántam.
A medve méretű srác magához húzott, és megölelt.
- Hiányoztál te lány. –vihogott, legszívesebben bevertem volna a képét, de hát…
- Audrey! –szólt Ian.
- Igen? –toltam el magamtól Pault.
- Mellém ülsz megint?
- Ühü. –bólintottam, és az osztály másik felébe sétáltunk.
Ian csak akkor szólalt meg újra, mikor a tanár elkezdte az órát.
- Nem vagy normális!
- Mintha te jobb lennél! Ne oktass ki engem!
- Mattet én is megóvhattam volna!
- Tudod, hogy ez nem igaz!
- De egy próbát megérne!
- Bocs, de én jobb szeretek biztosra menni.
- Tudom, ismerlek.
- És azt is tudod, hogy mennyire undorodom tőled!
- Dehogy undorodsz.
- Azt hiszed? –húztam fel a szemöldököm, és többet nem szóltunk egymáshoz.