7.fejezet

Bárcsak semmissé tehetném az estét. Azt mondják, nem érdemes azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha… de nekem ez nem megy. Mi lett volna, ha Ian megcsókol. Akkor most másképp lenne az egész? Itt ülök biológián, és csak nézek ki a fejemből. Ian ma nem ült le mellém. Egész nap elzárkózik, és én is meghúzom magam. Mattnek igaza volt…

„ Futottam haza, a könnyeim megállíthatatlanok voltak. Egy világ tört össze bennem. Mikor végre beértem a házba, Matt esett nekem.

- Nem mondod, hogy elmentél!

Nem válaszoltam neki, nem mintha tudtam volna. Kapkodtam a levegő után, és csak bámultam.

- Audrey! Mi történt az arcoddal? A jobb oldala vörös… - mondta rémülten, és elkerekedett szemeiben dühöt pillantottam meg.

- Bántott Paul… - szegeztem a földre a tekintetem.

- Megölöm! –dühöngött, és az ajtó felé indult meg, de visszarántottam.

- Matt, ne legyél hülye! Ezerszer elmondtam már, hogy ne kövesd a példámat…

- Nehéz nem ezt tennem, szeretlek, és olyan akarok lenni, mint te…

- Idióta, és megtört?

- Nem… erős, és imádni való…

- Matt, te nem úgy látsz engem, ahogy valójában kellene. Én erősnek tettettem magam, hogy segítsek. De… ezzel úgy látom, csak ártok! Iant elvesztettem, és Nathant is, ugyan úgy, mint anyuékat, érted? Ne akarj olyan szerencsétlen lenni, mint én! Vigyázz magadra… kérlek.

- Ian? Mióta kedveled őt?

- Épp erről van szó… azt hiszem… ma mindenkit elvesztettem…

- Ezt hogy érted?

- Paul… holnaptól újra fenyegető lesz rád nézve.

- Értem…

- Sajnálom…

- Mondtam Aud, ne állj vissza, én meg akartam akadályozni, de te öntörvényű vagy! Tudtam, hogy ez lesz.”

Szorult torokkal szakítottam félbe az emlékeket. Borzasztóan éreztem magam, hogy lehetek ilyen ostoba?

„Öntörvényű” –ez a szó égett bennem. Öntörvényű vagyok… ezt nem ők mondták rám először. Én nem fájdalmat okozni, sokkal inkább szeretni akartam… és megvédeni Mattet. Ava tegnap éjjel kiállt értem… csalódtam benne, persze jó értelemben.

Az óra végét jelző csengő megszólalt, és a tanár kisétált a teremből. Azt hiszem mindenki elment, de én maradtam. Nem tudtam felállni. Csak bámultam magam elé…

- Aud? –lépett hozzám Ava.

- Szia… -suttogtam.

- Minden rendben? Sajnálom azt, ami tegnap történt… én nem akartam, hogy ez legyen. Ha tudom, akkor nem rángatlak el.

- Nem te rángattál el. –vettem erőt magamon, és elindultam kifelé.

- Audrey kérlek! Ne csináld ezt!

- Nem csinálok semmit Ava… ennyi volt, vége! Köszönöm, amit tegnap tettél értem, nagyon jól esett. –húztam mosolyra a számat egy pillanatra, majd újra elkomorodtam- Menj vásárolni, csináld azt, amit szeretnél, kiszállok újra az életedből!

- Audrey…

- Nem akartam rosszat.

- Figyelj, sajnálom, hogy ez történt Mattel.

- Mi? –néztem rá döbbenten.

- Tudom, hogy miattam van az egész. Én utasítottam vissza az öcsédet, és ezért Paul rászállt, és…

- Te tudtad, hogy ez lesz?

- Nem igazán… én nem akartam, hogy ez történjen.

- Jézusom, Ava…

- Sajnálom Aud.

- Most már mindegy. –sóhajtottam, és magam mögött hagytam.

Nem lehet, hogy Matt miattam… nem. Sűrű léptekkel indultam meg a parkoló felé, hogy minél hamarabb otthon lehessek.

- Audrey! –szólt utánam valaki, és automatikusan megfordultam. Az, akivel szemben találtam magam, megdöbbentett.

- Te beszélsz velem?

- Hát, nagyon úgy tűnik.

- Hogy-hogy?

- Csak tudni szeretném, hogy jól vagy-e.

- Miért?

- Hallottam a tegnapról…

- Pompás… beszélj te is erről!

- Tudom, hogy nem nagyon bírsz… megértelek.

- Ilyet ki mondott neked?

- Hát, egyszer csak elkezdtél kerülni, pedig kiskorod óta ismersz.

- Mi? De hiszen… azt hittem, te… sajnálom.

- El van felejtve, de mond… hogy vagy?

- Jól.

- Őszintén?

- Nem túl jól…

- Audrey, én…

- Audrey! –szakított félbe minket Paul. Ahogy ránéztem, hirtelen beugrott a tegnap este. Zihálni kezdtem, és összeszűkült a torkom.

- Hagyj békén. –ejtettem megfontoltan a szavakat.

- Te meg mit csinálsz Auddal? –hagyta figyelmen kívül a kérésem, és Ithanre szegezte a tekintetét.

- Mi közöd van hozzá? –válaszolt a fiú, és Paul kezei ökölbe szorultak, és úgy láttam kész volt ütni, de megállítottam.

- Kérlek, menj el. –néztem a szemébe félénken, és furcsa mód’ hallgatott rám. Megrázta a fejét, és elsétált.

- Ez mi volt? –nézett rám Ithan.

- Nem tudom.

- Vigyázz magadra Audrey, oké?

- Aha…

- Szia…

- Mész is?

- Igen, majd még dumálunk.

- Rendben… viszlát.

Beszálltam a kocsimba, de most már nem akartam annyira hazamenni. Olyan emberek állnak szóba velem, akikről azt hittem, hogy már rég elfeledtek… Darren, Ithan, és ki tudja, hogy ki lesz a következő. Viszont… én most csak egyetlen egy emberrel szerettem volna lenni, de ő pont hogy az ellenkezőjét akarta. Fél úton erősen azon kezdtem törni a fejem, hogy mi van, ha Ian… a telefonos srác? Egyáltalán nem lehetetlen.

Mikor beléptem a házba, Jake, rohant el mellettem, és eltűnt a bejárati ajtóban. Bizonyára megint késik a munkahelyéről. Mély levegőt vettem, és próbáltam érveket felhozni, hogy miért nem lehet Ian, de nem sikerült. A telefonos srác, azt mondta nekem, hogy ha kitalálom a nevét, nem fogja letagadni. De most mégsem hívhatom fel. Nem eshetek neki egyből. Meg kell várnom, amíg ő keres engem. Azt hiszem, Ian az, igen, csak Ő lehet. Ki más lenne?

Felrohantam a szobámba, és ledobtam a táskám az ajtó mellé. Végig dőltem az ágyamon, és vártam, hogy múljon az idő… nem ment, hiába, ha nagyon akarok valamit, szenvedve és fogcsikorgatva ki kell várnom. Ez egy meglehetősen szörnyű nap volt. Forgolódtam az ágyamon, de ettől csak idegesebb lettem. Már nincs olyan távol tőlem… egy karnyújtás és újra boldog lehetek. Önző vagyok… igen, de nekem… akkor is szükségem van rá! Nem akarom elveszíteni… így nem!

Ökölbe szorítottam a kezeimet, és a gombócok ellenére, amik a torkomban sorakoztak… felálltam. A szekrényem elé léptem, és kihúztam a legalsó fiókom. A szívem megiramodott, és a látvány könnyeket csalt a szememre. Mély levegőt vettem, és kiemeltem a fehér ajándéktasakot. Ebbe rejtettem el… mikor… mikor minden fájt.

Kiöntöttem a szőnyegemre a tartalmát, és iszonyatos légszomjam támadt. Minden emlék felszínre tört. Képek sorozata bámult rám a padlóról. Anyu… apu… a gyermekkorom.

- Borzasztóan hiányoztok. –suttogtam, de a hangom elcsuklott.

Felemeltem a legszembetűnőbbet… Iannel ültem a hintában, és nevettünk. Nem is vettük észre a kamerát. Feltéptem a szívemben egy rég eltemetett emléket. Boldog voltam. Nem volt semmink, szegények voltunk, de nem érdekelt. Én örültem mindennek, amim volt. Iannek. Újabb képeket vettem a kezembe… Ithan és én… kézen fogva sétálunk a folyónál, nevetünk. Újabb kép… Ava és Matt… nevetnek. Ian, Ithan és Paul… nevetnek. Én és Ithan újra… a fűben fekszünk, nevetünk. Anyu és én… az ölében alszom, Ő nevet. Nevetés… az összes képen ott van. A boldogság. Újabb kép, én és Darren, ő nevet, én duzzogok, és a kezemben szorongatom a lyukas labdám. Újabb kép… a labdát hozzávágtam és nevetek. BOLDOG VOLTAM! Mi ez a sok emlék? Hogy változtunk meg ennyire? Miért kellett így alakulnia? Hiányzik a nevetés, a boldogság, amik a képekből áradtak… csak a múlt darabkái, aminek… már réges-rég vége szakadt. Ennyi volt.

Sikítani tudtam volna, és nem volt erőm visszatartani a könnyeket. Az összes képet, amitől csak egyre jobban undorodtam magamtól, visszaszórtam a fiókba, és ugyan ezzel a lendülettel betoltam.

Mindenki mosolygott, mindenki boldog volt… nem volt rivalizálás. Nem volt semmi. A miénk volt a világ, és nem érdekelt senki. Rettenetesen megváltoztunk. Minden más lett. Összeomlottam. Ava szeretett, őszintén. Paul nem ért hozzá senkihez. Iannel jól megvoltunk. Darrent öcsémként szerettem. Ithan… imádtam vele lógni…

Most meg, még Nathantől is elszakadtam.

A telefonom megszólalt, és én automatikusan felvettem, nem is pillantottam a kijelzőre.

- Igen?

- Bocs, hogy előbb hívlak.

- Te vagy az? –döbbentem le.

- Én…

- Sajnálom a tegnapi dolgot.

- Micsoda?

- Én… tudom, hogy ki vagy, megígérted, hogy nem tagadod le, emlékszel?

- Igen…

- Szóval… te… kiskorom óta ismersz.

- Igen.

- Jóban voltunk, de egyszer csak megszakadt…

- Igen.

- És te vagy…

- Igen?

- Ian. – mihelyst kimondtam, összeszűkült a torkom, és a szívem hevesen vert. Mohón vártam a választ, de nem jött…