5. fejezet

Reggel gyorsan magamra kaptam valami ruhát, és elrohantam a suliba. Minden fiút figyeltem, akinek barna haja, és kék szemei voltak.
- Aud… - állt mellém Darren.
- Mi van? Neked most nem Paul mellett kellene lenned? - estem neki.
- Nem. Azt csinálok, amit akarok. Csak szólni szerettem volna, hogy ma este lesz ez a buli féleség, és hogy gyere el!
- Nem megyek én ilyen helyre.
- Muszáj jönnöd Audrey! - erősködött.
- Mégis miért kellene ott lennem? Ugye nem akarod, hogy végig kelljen néznem az összes részeg barmot?
- Nyugi már… nem lesz ott senki ilyen!
Megráztam a fejem. Még hogy nem lesz ott senki ilyen! Nagyon vicces. Hátat fordítottam neki, bár ne tettem volna meg. Még el sem kezdődött a suli és már el van rontva a napom. Ava kék szemei kíváncsian fürkésztek engem.
- Mi van? - kérdeztem tőle meglepve.
- Hogy nézel ki?
- Miért?
- Fekete? Na, ne már Audrey... fekete a pólód, és a nadrágod is, még szerencse, hogy csőszárú! Kit gyászolsz ennyire?
- Jaj, Ava…
- Semmi nyafogás! Legalább valami színes cucc lenne rajtad!
- A fekete is egy szín.
- Jaj, tudod, hogy értem. És mi az, hogy nem jössz el este? Dehogy nem jössz! Muszáj ott lenned.
- Jön April is. Az nem elég?
- April, valóban. De neked is ott kell lenned! Kérlek Audrey!
- Még eldöntöm… - sóhajtottam, és elindultam az osztályom felé.
Nagyon untam az egész napot. És semmi kedvem nem volt még este is velük lenni. Az a szerencsém hogy nem vagyok az osztálytársa egyiknek sem.
Mikor a negyedik óráról is kicsengettek, mehettem biológiára. Már csak ez hiányzott. Nem kellett volna jelentkeznem. Heti öt óra, minden nap egy. Nagy hiba volt.
- Szia Aud. - tette a vállamra Paul a kezét.
- Hello.
- Ma jössz ugye?
- Este?
- Ja.
- Miért kérdezi ezt mindenki tőlem?
- Mert talán tudni akarjuk?
- Hű, de meglepő, nem is sejtettem. - gúnyolódtam, de ő csak vihogott rajtam.
- Gyere el kislány, ott a helyed, érted?
- Nem! Tudod, hogy nem szeretem ezeket a partikat.
- De régen szeretted. - erősködött.
- RÉGEN!
- Na, figyelj ide! Nem az volt a téma, hogy annyira vissza akarsz jönni? Mert talán hiányzik a régi életed, akkor meg mit kavarsz itt?
- Nem kavarok én semmit Paul! Egyszerűen nincs hangulatom!
- De legyen! Este lássalak, vagy-
- Paul. - állt mellém Ian - Ha nem akar jönni, nem jön!
- Dehogy nem! Ne állj már mellé, tudod, hogy még…
- Bizonyítania kell? Ó, szóval mégsem tag… teljesen!
- Ügyes vagy ember, mondj csak el neki mindent! - feszült meg Paul ökle.
- Tudom. - szóltam közbe- Újra szeretném a régi életem. - nyögtem ki ezt a mondatot, és iszonyúan szúrt a szemem. Ian tátott szájjal figyelt engem, de Paul nem is vett róla tudomást.
- Tudtam, hogy ezt akarod! - kacsintott rám- Nem akarok én veled rosszban lenni csajszi, érted? Akkor este lássalak, rendben?
- Rendben. - nyökögtem, és végignéztem, ahogy Paul besétál az osztályba.
- Ne keverd ennyire bele magad Aud!
- Matt! Miatta… muszáj.
- Nem az!
- Nem érted a helyzetet Ian. -suttogtam és én is bementem az osztályba. Ava vigyorgott rám a terem másik feléről.
- Tudja, hogy jössz. - fogta meg a vállam Ian.
- Ott van neki April.
- April… hogy vehették fel egy gimibe?
- Attól még, hogy sík hülye, valaha… volt szíve.
- Te mindig ezzel jössz Aud. Az rég volt már… te is tudod, ha valaki jó volt is. Már nem az! Nézz körbe. Az osztály fele Paullal van, a többiek…
- Őket elnyomjátok.
- Igen. - sóhajtott.
- Én is ezt csináltam.
- Ne kezdjük elölről Audrey.
- Jön a tanár. - mutattam az ajtóban álló Mrs. Scottra.
Az óra nagyon gyorsan telt, feszülten figyeltem, és mindent jegyzeteltem. Nem tudom, hogy miért, de éreztem, hogy nem szabad megadnom Iannek az esélyt, hogy beszéljen velem. Óra után felálltam a székről, és az ajtó felé vettem az irányt, de Ian megragadta a karom.
- Mi van? - néztem vissza rá. Kék szemei kutattak valami után. Csak bámult rám. Nagyon törte valamin a fejét, és idegesített, hogy nem szólalt meg. - Ian! - türelmetlenkedtem.
- Maradj este otthon. - ejtette megfontoltan a szavait.
- Nem tehetem!
- Majd magamra vállalom.
- Miért?
- Paul… hát…
- Bökd már ki.
- Bejössz neki Audrey.
- És?
- Nem érted… rád fog mászni… én már nem tudom leállítani, ha részeg.
- Nem fog rám mászni, meg tudom magam védeni.
- Maradj otthon.
- Miért akarod ennyire?
- Féltelek…
- De nem kell.
- Kérlek!
- Állj le Ian!
- Akkor… legalább… gyere velem!
- Erre ment ki az egész?
- Nem! Komolyan rád akar mászni, és féltelek!
- Nem kell mondtam már!
- Gyere velem!
- Nem! Egyedül megyek! - förmedtem rá, és elrohantam. Beszálltam a kocsimba, és padlógázzal hajtottam haza. Felrohantam a szobámba, és a vezetékes telefonhoz álltam. A mobilomból átmásoltam a fiú számát, és vártam, hogy felvegye.
- Igen? –szólt bele, és pillanatok alatt megnyugodtam.
- Találkozni akarok veled. –hadartam –Ma este.
- Miért?
- Kérlek…
- Hol?
- A bulin… muszáj elmennem. Kérlek, kísérj te.
- Most nem fog menni.
- Miért?
- Nem vagyok a városban Aud.
- Hol vagy?
- Messze…
- Mégis hol?
- Párizsban.
- Mit keresel te Párizsban?
- Lényegtelen. Sajnálom.
- Te… nem is akarsz találkozni velem. – suttogtam.
- Dehogynem…
- Mondtad volna, hogy Párizsba mész!
- Hirtelen jött.
- Ilyet nem hozunk meg csak úgy hirtelen.
- Audrey. Ezt ne feszegessük. Idővel látni fogsz.
- Szükségem van rád.
- Azt sem tudod, hogy ki vagyok.
- Ez miattad van, ha ennyire akarod, mond el!
- Psszt. Ne zaklasd fel magad. Hamarosan találkozunk, de most mennem kell. És… vigyázz magadra ma este. Ne menj Paul közelébe.
- Könnyű azt mondani.
- Audrey!
- Jól van… szia.
- Vigyázz magadra. –mondta újra, és letette.
A szekrényemhez léptem, és előhúztam a legaljáról egy fekete, óriási dobozt. Minden régi ruhámat beleszórtam, hogy ne emlékezzek az estékre. Leemeltem a teteét, és kiöntöttem az ágyra a tartalmát.
Szétdobáltam a ruhákat, végül egy lila mellett döntöttem. Szőke hajamba elszórtan csináltam pár hullámot, a többi részét kivasaltam. Mély levegőt vettem, és megnéztem magam a tükörben. Megrémített a látványom. Épp úgy néztem ki, mint pár évvel ezelőtt. Leszámítva, hogy már belül más vagyok. Cipő után kutattam, de végül elmentem a tűsarkúk mellett, és a fekete tornacipőt választottam.
Lerohantam a garázsba, de inkább a gyaloglás mellett maradtam. Hosszú útnak tűnt, de legalább volt időm gondolkodni. A telefonos srác biztos nem ment Párizsba. Nem akar találkozni velem. De mire is számítottam. Egyszer sem voltam még szerelmes. Hiába voltak barátaim, nem szerettem őket. Miért lenne ez most másként?
- Hé! –állt meg mellettem egy kocsi, és Paul hajolt ki az ablakán.
- Mi van? –néztem rá undorodva.
- Elviszünk, szállj be!
- Gyalogolni akarok.
- Ahogy gondolod. Biztos nem jössz?
- Aha. –bólintottam, majd végignéztem, ahogy eltűnnek a kanyarban.
Hosszú este lesz, és minden porcikámmal kívántam, hogy ne kelljen emlékeznem.
Mikor a csarnokhoz értem, megpillantottam a villódzó fényeket, és már nem volt visszaút.
„Készen álltok?” –hallatszott bentről, a tömeg sikított, és bömbölni kezdett a zene. Hirtelen meggondoltam magam.
- Mire vársz? –állt mellém April. Fekete haja az arcába omlott, és várta a válaszom.
- Mindjárt megyek.
- Nem! Most! Ava már bent van!
- Menj csak, nekem még levegő kell.
- Rendben, aztán gyere! –mosolygott, majd eltűnt a füstben.
Mélyeket lélegeztem, és elindultam a bejárat felé. Már sokan láttak, ostobaság lenne elrohanni. Iant pillantottam meg az ajtóban. Barna haja az szemébe lógott, és a száján lévő piercinget harapdálta.